Emlékszünk még arra a nem is olyan távoli világra, amelyben a fronton — klasszicista módon — két szemmel is látható hadsereg állt egymással szemben és harcaik addig tartottak, ameddig a hadianyaguk kitartott? Eszünkben van-e még az a rettenetes, ám mégiscsak igazságos kor, ahol láthatóak voltak az ellenségek és könnyedén be tudtuk őket azonosítani egyenruhájuk, esetleg felvarrójuk alapján? Ma már aligha jut eszünkbe. Jelenleg ugyanis a terrorizmus korát éljük, ahol két terrorista pólus áll egymással szemben idestova már kettő évtizede, amely pólusok jól körülhatároltan szervezett és szervezetlen terrorizmusra tagozódnak fel.

Walt Disney’s Zorro

A ’90-es évek eleje-közepe egy olyan időszak volt, amikor vasárnap délutánonként minden gyerek beprogramozott robotként tette le hirtelen a homokozólapátot, a focilabdát, vagy amivel számítógép és internet híján éppen játszott, hogy egy kis időre a tévé elé kuporodjon, mert kezdődött a Walt Disney bemutatja, ami akkoriban a gyerekműsorok netovábbjának számított. A műsor többek közt olyan zseniális rajzfilmeknek adott otthont, mint a Kacsamesék vagy a Gumimacik, de általában két mese közé bepasszíroztak még egy filmsorozatot is, ez pedig nem volt más, mint a Zorro, kinek kalandjait kezdetben fekete-fehérben, később azonban már színesben csodálhatta a nagyérdemű.

Jason Statham lassan elmehetne takarítónak, mert úgyis mindenhova csak rendet rakni jár. És egész jól megy neki.

Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.

Amikor a főnököd a legtrágyább melót bízza rád, akkor csak haragszol. Jogosan. Amikor hosszú ideje dolgoztat túlórában még hétvégén is, akkor szembeköpnéd. Jogosan. Amikor 8 évi szarevés, foslapátolás és torkos szívás után az előléptetést amire vársz, saját magára ruházza, akkor puszta kézzel fojtanád meg a saját hugyában. Jogosan. Seth Gordon ezt az alaphelyzetet lovagolja meg filmjében, ahol a három dühös beosztott egytől-egyig húzna fülig érő mosolyt a főnöke szájára egy konyhakéssel.

Oké, Funny or Die, de akkor is. Goslingnak nem kellenek szavak és hiába cikizi ki ez a videó - mert bevallom a végén én is elmosolyodtam - látszik, hogy tud a csávó nem kicsit. Nyilván a női nézőknek a beszédhang (esetleg) nem funkcionál olyan jelentősen - :).

Olyan hosszút káromkodtam magamban a rész végén felbukkanó tapsoló láttán, hogy az kitenné a poszt felét. Úgyhogy hanyagoljuk a hosszabb felvezetést és a tovább után térjünk is rá a spoilerekre.

Tarantino. 6 film. Egy stílus.

Az ázsiai filmekben már megszokhattuk, hogy szereplőik szinte minden percben püfölik egymást, műfajtól függetlenül, és ez természetesen a sportfilmeknél sincs másképp, még akkor se, ha az adott sportnak éppen köze sincs a bunyózáshoz. Ezekből vegyünk most szemügyre néhány jobb és rosszabb próbálkozást:

Tűzlabda / Fireball (2009)

Kevesen tudják, hogy annak idején, a kosárlabda feltalálásánál egy olyan sport létrehozása volt a cél, ahol a játékosok közötti fizikai kontaktus szabályellenes, így a problémás, nehezen kezelhető gyerekek is játszhatják, hiszen nem kell attól tartani, hogy netalántán egymásnak esnek. A thaiföldi filmesek azonban úgy gondolták, hogy csavarnak egyet ezen, így nemcsak kidobták ezeket a szabályokat, de mindjárt össze is boronálták a kosárlabdát a ketrecharccal, megalkotva a tűzlabdát, egy olyan játékot, ahol a labda birtoklásáért, ill. a pontszerzésért folytatott küzdelemben minden eszköz megengedett, és ahol „nincs szabály, nincs kegyelem, csak a legerősebb marad életben.”