A Marvel válasza az Arkham Asylumra – talán nem járunk messze az igazságtól eme kijelentéssel, hiszen a DC üdvöskéjének legutóbbi virtuális kalandjától kritikus és rajongó egyaránt el volt ájulva, így a Pókembernek is igencsak össze kellett kapnia magát, ha versenyre akart kelni a szuperhősjátékokat forradalmasító Batmannel. A fejlesztők éppen ezért összegyűjtöttek egy rakás ötletet (közben az Arkham Asylumból is jócskán merítettek), majd belezsúfolták mindezt egyetlen játékba. A sors fintora, hogy a játékmenet még így se lett elég változatos ahhoz, hogy helyenként ne fulladjon unalomba, ám az érdeklődést szerencsére még így is képes szinten tartani, és ha a fogunkat összeszorítva túljutunk a vontatott részeken, akkor még számtalan kellemes pillanat vár ránk. Meg Neil Patrick Harris.

„Négy különböző dimenzió, négy különböző Pókember”

Zenész csávóhoz vágják a lányát, akiről fogalma sem volt, hogy létezik. Elég tipikus drámának tűnik, de az ősember és egy rohadt vadnyugati tömeggyilkos keverékére hasonlító Peter Stormare és az apa szerepében Alessandro Nivola piáló-zenélő-pofázós kombója részben meggyőzött. Van hangulat, a poéneszköztár az a kötelező fajta, de valahogy mégis nézhető. Az anya, mint Elisabeth Shue, a lány, mint Abigail Breslin (A család kicsi kincse).

Dead Island ide, Arkham City oda, nekem akkor is ez az év legjobban várt játéka. A trailer alapján pedig igen ütős lesz - kb. mintha igazi meccset néznénk -, erre mondjuk szükség is lesz így lockout idején. Ezzel a játékkal azért át lehet majd vészelni ezeket az ínséges időket.

Sár, vér és sör. Említi az egyik főszereplőhölgyemény még a film elején, és bár utóbbiból csak a nagy találkozás alkalmával kapunk egy rekesznyit a többiben egyenesen tobzódik a film - főleg a második félidő. Neil Marshall második filmje klausztrofób gore-pornó, ami egy gyönyörűen tálalt expozícióval terít meg, mielőtt őrült zabálásba kezdene. Az expozíció - így másodszorra - talán túl hosszú, kissé lassúnak tűnik, de valójában Marshall profin készít elő: adrenalin- és feszültséginjekciókkal kokszolja tele a filmet, majd fokozatosan egyre ocsmányabbá és kilátástalanabbá váló szituációkban füröszti, hogy aztán a végén kirobbanjon. Egy folyamatosan vérző pokol, amiből csak egyetlen kiút van. Vagy annyi se.

6-os csajcsorda: egyikük tavaly ment át épphogy egy orbitális traumán, amiből igyekszik kikecmeregni. A többiek pedig kalandvágyuk, adrenalinéhségük csillapítása révén jöttek azért, hogy barlangásszanak egy jót. Sörrel kezdenek, sárral folytatják és vérben dagonyázva fejezik be. A barlangrendszerben ugyanis nem elég, hogy a kiutak elzáródnak, a világításuk és élelmük fogytán van, még valamiféle elcseszett torzszülöttekkel is bújócskázniuk kell. És nincs ipi-apacs.

Ingyenesen olvasható ITT.

És ha már úgyis itt vagyunk, nézzük meg a legújabb előzetest is, ami feltehetően az utolsó, hiszen bő egy hét múlva elözönlik a zombik a boltokat.

Hivatalosan véget ért a nyár, bár ezt az időjárás mint általában nem nagyon akarja tudomásul venni, 30+-al éget minket továbbra is. A Blockbusterek lecsengtek (a Conan-t említeni is alig érdemes valószínűleg), a 3D szemüvegeket bedarálják és alig pár nap múlva kőkemény őszi falevélhullás köszönt ránk. Persze nyilván nem így lesz, úgyhogy amíg még friss emlékként buzog mindenkiben a nyár (itt most nem a balatoni és egyéb fesztiválos lerészegedésekre, teleportálásokra gondolok) faggatnánk titeket a legjobb moziélményekről, legmaradandóbb filmekről. A pótolni sikerült sorozatokról, valami baromi jó regényről. Szóval: Kinek mik voltak a nyár legjobb filmjei, moziélményei, sorozatai (illetve bárminemű ide kapcsolható anyag)?

Valójában nem előzetes, afféle promóanyag, de egész jól rángatja elő a régi a hangulatot. Írtunk már róla, hogy mi várható: osztálytalálkozó feeling. Kíváncsi vagyok mit szednek elő így 10 év után, Pitebaszó, Stifler, Kulagép...szinte már dallamosan csengnek ezek a nevek.

"An Explosive Mexican Thriller"

Egy szépségkirálynő rosszkor van rossz helyen: a mexikói maffia ezért felhasználja, mert kell nekik valami tőle. Úgy ahogy van zseniális az előzetes, Hollywoodnak be lehetne kopogni, hogy így kell valami figyelemfelkeltőt alkotni hawer. Stephanie Sigman a főszereplő hölgyemény becses neve. Mocsok, akció, feszültség, és szépség dolgozik egyszerre ebben a 2 percben.

Tudnak a készítők, ha akarnak, ezt már bebizonyították a negyedik résszel, ám valami rejtélyes oknál fogva úgy tűnik, hogy ebben az évadban nagyon nem akarnak örömet szerezni a nézőknek. Komolyan, rossz nézni, amit művelnek.

Vegytiszta tesztoszteronfilm: olyan, mint a 80-as 90-es évek izompacsirta akcióhősei, több sebből vérzik, golyók szaggatták ketté, alig él, de a végén mindig feláll, elpicsázza az ellent és hősiesen tér nyugovóra. Justin Lin rögtön a franchise legrosszabb részével került bele az egyre csak fokozódó Halálos Iram szériába - a Tokió Driftben két dolog jó: Dj Shadow & Mos Def trackje, illetve az, hogy Vin Diesel feltűnik a végefőcím előtt (vagy után?) - aztán onnan szépített a negyedik résszel, majd azt a szintet tartotta is. Ugyanis a Fast Five nem tökéletes, nem újító - hogy is lehetne -, de tele van kemény és piszkos akcióval, régi ismerős arcokkal, olyan hangulattal, ami odabiggyeszt a szádra egy letörölhetetlen mosolyt. Az a fajta akciófilm, ami mára kihalóágban stagnál.