Ritkán látni jó remake-et, hát még olyant, amelyik az eredetin is túltesz. Ha emlékeztek még, múltkor meglepődtünk azon, hogy az And Soon the Darknessből milyen unalmas feldolgozás készült, de hiába, rossz alapanyaggal nehéz bármit is kezdeni. Éppen ezért volt félő számomra, hogy az I Spit is hasonló sorsra jut, hiszen az eredeti változat valami borzalmasan gagyira sikeredett (akit érdekel, purgánál olvashat róla részletesebben).

Egy fiatal írónőről, Jenniferről szól a történet, aki egy eldugott kis tóparti házba költözik, hogy ott nyugodtan befejezhesse regényét. A helyi vagányoknak hamar megtetszik a gyönyörű, nagyvárosi lány, de az udvarlás egy igencsak sajátos formáját választják, így gyakorlatilag libasorban erőszakolják meg. Azzal azonban nem számolnak, hogy Jennifer visszatér, és egyesével vadássza le őket…

Annak ellenére, hogy a ’78-as filmen felváltva aludtam és röhögtem, nagyon vártam a remake-et, mivel az előzetesek egészen meggyőzőek lettek, és ez némi bizakodásra adott okot. A lelkesedésem azonban hamar letört, egészen pontosan már az első másodpercekben. Az történt ugyanis, hogy szinte a legapróbb különbség nélkül, az eredeti változat képkockái köszöntek vissza a képernyőről. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek, de persze hajtott a kíváncsiság, ezért nem vágtam ki egyből a filmet – szerencsére -, mert rövidesen kiderült, hogy a kételyeim alaptalannak bizonyultak.

Két dolgot szűrtem le a megtekintés után: 1, Edgar Wright tutira hatalmas fight-game függőként élte a fiatalságát. 2, Mint egyszer mindenki, úgy ő is volt már szerelmes. Jones már írt róla tavaly, nála number one lett, és bár nekem a közelébe sincs, ettől még marhára élveztem, 1 órán keresztül szállította a poénokat, többször hangosan röhögtem, mert iszonyat komolytalan miközben ezerrel pörögnek az akciók.

Ezt a címet választottam az írásomnak miután megnéztem számos Amerika modern kori háborúival foglalkozó filmet. Elindultam a Vietnammal foglalkozó filmek (A szarvasvadász, Apokalipszis most, Mash, Acéllövedék) adta  vonalon, hogy utána egy Öbölháborús kitérőt (Sivatagi cápák, Bőrnyakúak) kanyarítva végül a még most is aktuális iraki helyzettel (Bombák földjén) zárjam az elmélkedést.

A huszadik században végérvényesen, és veszedelmesen megváltozott a hadviselés, a katonákat már gyakran több ezer mérföldre vezénylik eredeti hazájuktól, és az ölés gerjesztette kielégülésükre apellálva próbálják őket lelketlen gyilkológépként megnyerni egy olyan célhoz, amit nem értenek, és amin még gondolkodniuk sem szabadna. Miközben az országokban egyre szűnik meg a sorkatonaság, mint egy letűnt kor nyűge, ezzel is mítikus ködbe emelve azt a valóság alapú közhelyet, hogy a háború természetéről csak az tud annak érdeme szerint nyilatkozni, aki benne él. Csupán általánosságokból indulhatok ki ezért én is, amikor erről a képi ábrázoláson keresztül írni akarok.

Egyik ilyen, hogy a háború időtartalmának előrehaladtával növekszik annak értelmetlensége (ebben pedig a vietnami háború a maga örökkévalóságával nagyszerű példa). Ez köszön vissza az Apokalipszis most szürreális látomásában kiegészülve a globális világ első kételyeivel (miért pont az amerikaiak igazsága lenne a leghelyesebb), miközben zseniálisan szakítja el szereplőit a civilizációjuktól, hogy egyre mélyebbre haladva saját személyiségük bugyraiban (nem győzöm dicsérni a nagyszerű operatőri munkát, amelynek eredményekként szinte vérben úszik a folyó, amelyen a hajó utazik felfelé), hogy Willard kapitányban megfogalmazódjon az, hogy valójában a semmiért harcoltak, és látszólag két lehetőség áll előttük az utazás végén istenné válni vagy gyilkossá. Ezt az utat Kurtz ezredes végig is járja, de ő képes feloldani ezt az ellentmondást, ami miatt a vezetés őt halálra fogja ítélni.

A sorozat, amit Matt LeBlanc nevével fémjeleztek, ehhez képest az első részben 4 mp-et kapott a képernyőn. Bocs, de nekem ez ugrik be, mert okés, érdekes volt az első rész, na de ha Joey a húzónév, akkor nehogymár!

Ezúttal egy jóval ismertebb filmmel kapcsolatban teszem fel a kérdést. Mégpedig, az új Pókembert néznéd-e? Ez itt a kérdés. Itt van néhány eddigi infó:

Rendező: Marc Webb (500 Days of Summer), Főszereplő: Andrew Garfield (The Social Network) Eddig pár kép látott csak napvilágot, íme a legcoolabb (a tovább mögött még 2):

Egy űrhajósról szól a sztori, aki, hát..fent van egyedül, hasonlóan, mint Sam Rockwell a Moonban, közben pedig történik valami, de nagyon. Aki körül tudja írni ezen bemutató alapján, hogy miről szól a film az jelentkezzen. Angels & Airwaves rajongók előnyben.


 

Megint azt csinálta a sorozat, amihez a legjobban ért. Felvezetett egy necces szituációt, amiből baromi jól vágták ki magukat. És persze szórakoztatott. Ráadásul két kézzel nyújtózom a következő évadért. Ez az amikor olyat tudnak, hogy becsúszik egy hármas, mint Nathannek.



Egyetlen egy zavaró dolog volt a második évadban az előzőhöz képest, mégpedig az, hogy nem tudták mi a fene legyen a fő szállal. Volt is, meg nem is. Ami volt az viszont nem volt túl erős, ezért inkább a minden részben mutatunk valami újat dologgal jöttek, amin persze visítva lehetett szórakozni, csak közbe nem kötötték annyira egymáshoz az epizódokat.

Ez a jövőből jöttem mesterségem címere ügy egy picikét sántított. Az viszont mindenképp elismerésre méltó, hogy maradtak a töménységnél. Nincs időhúzás, nincsenek felesleges kitérők, azonnal kapjuk az arcunkba a lényeget. A felfedezés ilyen volt például, amikor ugye hirtelen kirobban a hír a képességekről. Szintén necces, "nanee!" felkiáltások hangoztak el a számból a nézés közben, de persze erre remek fegyverük, képességük van az íróknak, hiszen bármikor kivágják magukat ezekből a csapdákból. Közben pedig tolták folyamatosan a betegebbnél betegebb képességeket (csávó aki a játékban él, +1?) vagy pl. a tejesember személyében. Ezt azért mondjuk rendkívül furcsáltam, hogy mennyi embernek lett hirtelen képessége, és hogy mennyire könnyedén veszi mindenki. Az abszurdítás még túlzóbbá vált, mint az első évadban, mert ott volt még némi földhöz ragadtság, itt most lehetett érezni, hogy kezd eltűnni. Meglátjuk, hogy ez hátrányára vagy előnyére változik-e majd.


I am Jesus Christ.

Nathan sírva röhögős szövegeit csak éltetni lehet, maradt szinten a csávó, talán egy kicsivel még elfajzottabb poénok voltak, mint eddig. A tesós epizód drámailag maximálisan hozta magával a hangulatot, durva szellemi ütést okozva a befejezéssel. Tudnak, mondom. Tehát, természetesen a sok agyzsibbasztáson túl, dráma is akad, de az izgalmi faktort sem dobták a kukába, minden részben van valami ami pumpálja az adrenalint.

Az évadzáró vége meg epic volt. Ahogy sávot váltottak, majd szépen elhúztak abból a helyzetből, amit az ostoba döntésekkel hoztak a fiatalok, az ragyogó lépés. És persze meghagyták, hogy magunkban örlődjünk azon, hogy mondjuk Nathan mit fog reagálni ebben a szituációban. A csalódás kizárva. Nem tudom mennyire tartják ezt a kaotikusságot a következőkben, a lehetőséget ügyesen kidolgozták ismét, hogy majd élhessenek vele. Benne van a 3 legjobban várt sorozatomban a 3. évad. Next level!

A pontszámot majdnem elfelejtettem: a főszállal való bukdácsolás miatt 1 pontot levonok, a 8/10 viszont bivaly erős.
 

Valószínűleg mindenki hallott már Godzilláról, hiszen a gigászi szörnyeteg számtalan filmben, sorozatban, regényben ütötte már fel a fejét. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy mi ihlette meg a japán filmeseket az ’50-es évek elején, aminek következményeképp megteremtették minden idők legnépszerűbb őshüllőjét. Ezzel a bejegyzéssel egy átfogó képet szeretnék adni Godzilláról, a kaiju-eiga (szörnyfilm) műfajának megalapozójáról.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik, a Godzilla alapötletét egy igaz történet szolgáltatta, méghozzá a Daigo Fukuryu-Maru (Szerencsés Sárkány 5.) nevű halászhajó 23 fős legénységének szomorú esete. 1954 márciusának első napján szokásukhoz hűen kihajóztak a tengerre, ám valamilyen oknál fogva eltévedtek, és a Bikini-szigetek közé keveredtek, ahol balszerencséjükre az amerikaiak éppen kísérleti nukleáris robbantást hajtottak végre. A halászok túlélték ugyan a robbanást, de a sugárzás elől nem menekülhettek; hazatérésük után sorra megbetegedtek, majd egyikük hat hónapnyi szenvedés után meghalt. Utolsó szavai a következők voltak: „Imádkozom azért, hogy én legyek az atom- vagy hidrogénbombák utolsó áldozata”.