Már azt hitted, hogy mindent láttál, pedig még nem láttál semmit. A MegaSharkot szinte megszégyeníti az óriás szökellésekkel gyilkoló Mega Piranha. A tréler olyannyira zseniálisan buta és gagyi, hogy az már-már szemet gyönyörködtető. A piranhakkal Ronaldinho ügyességével dekázó zsaru, azt hiszem überelhetetlen, de a folyamatosan az égből záporozó hatalmas gyilkos halak még bőven tartogatnak meglepetést a zsé kategóriát zabálók számára. A légtérbe kiáltott egysorosok könnyekig meghatják az embert. Abszolút favorit:

"You fishfood!"

Ha végigtekintek D.J. Caruso munkásságán egyáltalán nincs bennem olyan érzés, hogy ő egy csapnivaló direktor volna, inkább az jellemző rá, hogy korrekt iparosmunkákat kovácsol a kis műhelyében, főleg a thriller műfaján belül maradva. Az Igazság helyett-et már-már kultfilmként is felemlegethetnénk, de bevallom derekasan, hogy nekem a nem túl régi Disturbia című feszültséghajhász - néha már-már tinifilmbe áthajló - mozija is eltalálta az ízlésemet és teljességgel működött. Éppen emiatt állok most kérdőjellel a homlokomon értetlenül, eme akció-scifinek megbélyegzett izé előtt, amiből D.J. Caruso kihozta a minimumot. Az I am number four egy abszolút működő filmmé válhatott volna, ha nem megy át súlytalan, nyáltól csöpögő lábszagú tinédzsermasszába, és ha a Heroes példáján okulva, kellő mennyiségű rohanással egybekötött akciójelenettel szolgál a PG-13-as közönségének.

Nem tudom, kinek tűnt fel rajtam kívül, de Olivér lassan egy hete ugyanabban a zöld kockás ingben jár-kel, igazán adhatnának neki is valamit, ha már Alekoszt mindig olyan szépen felöltöztetik. Bár a felöltöztetés tegnap inkább vetkőztetés volt, hiszen a Köntösös Szatír már reggel korán felfedte minden báját, igen, Alekinho de Flores mindössze egy szál fehér bugyiban vágta magát hanyatt a masszázságynak kinevezett ebédlőasztalon, hogy megtapasztalja a lányok érintését.

Aki lakott már kollégiumban, az tudja, hogy egy szobatárssal való együttélés sokszor kész horror, de mi van akkor, ha az illető valóban egy őrült? A The Roommate nagyjából ezt meséli el, illetve csak próbálja elmesélni, de elég rossz irányból közelíti meg a témát.

Egy Sarah nevű egyetemista lány a főszereplő, és igen, ő fog egy légtérbe kerülni a kezdetben aranyos, gondoskodó Rebeccával. Egy idő után azonban a szimpátia megszállottsággá válik, és Rebecca mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy imádatának tárgya, Sarah közeléből eltávolítsa a szerinte nem teljesen hozzáillő személyeket.

A nem túl izgalmas előző rész után úgy döntöttek a készítők, hogy nem fognak még egy szívceremóniával is untatni minket, ezért megint randira küldték a Görög Bikát, méghozzá annak természetes környezetébe, Görögországba, de persze nem az igaziba, hanem a Budapesten lévő, kicsinyített másába. Maga a randi egyébként nem volt se vicces, se különösebben érdekes, sokkal inkább a villában zajló események adtak okot a visítozásra. A szerkesztők ezúttal szerencsére nem Olivért és a kis tábláját küldték be a lányokhoz, hanem különböző meglepetésvendégekkel dobták fel a műsort.

Kezdjük némi szociológiával: a skandináv államokba, kiváltképp Svédországba és Dániába a 60-as, 70-es évek óta folyamatosan érkeztek az akkori Jugoszláviából, Törökországból és még egy csomó országból bevándorlók, egy jobb élet reményében, köztük sok zűrös alak. Ez a film róluk és egy feltörekvő svéd fiúról szól. Már az első képkockánál látszik, hogy ez a film nem a szépségével, vagy a humorával fog elragadni, hanem a Pusher trilógiához hasonlóan a közvetlen erőszakosságával. Nyers beszámoló ez, akár dokumentumfilm is lehetne, de nem az. Remek forgatókönyv, fotókiállításra való képek, kiváló színészi teljesítmények. Megkockáztatom, hogy egyes szereplők most játszottak először filmben, annyira hitelesen alakítják a gengsztert.

Mi lesz abból, ha néhány idiótát összeengedünk, hogy egy tehetséges improvizatív ex-jogász dumagép elkezdje őket spanyolul tanítani, úgy hogy ő maga sem konyít a nyelvhez túlzottan? Hát persze, hogy egy ígéretes szitkom. Jó komédiasorozatból kevés akad - és még kevesebbet nézek - de a Community kezdő epizódjával abszolút kilóra megvett az NBC, mert bizony ötletes az egész, és persze nem utolsó sorban kedvelhető humorral van tele.

Carmageddon élesben – akár ez is lehetett volna a tegnapi epizód címe, ugyanis a magát Görög Bikának nevező Alekosz egy roncsderbipályára vitte Brigittát, aki nemcsak a délelőtti guggolóversenyen érdemelte ki a randit, de még Olga felett is győzelmet aratott az azt követő bátorságpróbán, mivel az orosz lány nem mert végigmenni a medence fölött elhelyezett keskeny hídon, mert attól félt, hogy meg fog halni.

Eddig se tartottam valami erős sorozatnak a True Bloodot – de persze mindig is imádtam a vámpírsztorikat, ezért érdekelt -, viszont ez a harmadik évad még az előző kettőt is alulmúlja. Míg a második évadban rendszeres orgiákkal igyekezték palástolni az írók szegényes fantáziájukat, addig most a képernyőn megjelenő, cseppet sem szemérmes, folyamatos buzulás mellett természetfeletti lények egész hadseregét vonultatják fel. A vámpírok és alakváltók mellé a Twilight nyomán megérkeznek a vérfarkasok, velük együtt a tündérek és a boszorkányok; a vérpumát meg még mindig nem akarom elhinni.

Ezúttal nem reggelivel, hanem sakktáblával várta potenciális menyasszonyjelöltjeit a Hellén Híró, aki az elmúlt napokban már többször is feszített rendkívüli sakktudásával, és most élesben is bemutathatta a híres-nevezetes orosz védelmet. Túl menő volt ahhoz, hogy egyenként hívja ki a lányokat, ezért egyszerre játszott mindegyikükkel, és sorban osztogatta is a mattokat a női lélek, a bor, a szónoklás, és most már minden kétséget kizáróan a sakk szakértője. Olgának nem volt kedve játszani, mert ő érezni akarja; mindenki nagy meglepetésére Veronika bizonyult a legkeményebb ellenfélnek; Brigi pedig a leggyengébbnek, így különórát kapott Flores rezidenciáján.