A cím egy tipikus, Jackie Chantől megszokott kungfu-filmet sejtet, és ezt a borító sem cáfolja meg, de aki hagyja magát rászedni, azt könnyen csalódás érheti – hogy negatív, avagy pozitív csalódás, az azonban már egészen más kérdés. Az ugyanis már az első percekben világosan kiderül, hogy nem egy jól bejáratott akciókomédia zajlik szemeink előtt, hanem egy komoly történettel, jellemekkel és mondanivalóval rendelkező dráma.
Eltűnt egy lány Seattleben. A nyomokat pedig a folyton szakadó eső igyekszik eltüntetni, tisztára mosni a bűnt, meggyóntatni a lelket. A bűn eredeztethető az atmoszféra mocskos mélységéből. A környéken lévő erdőben találnak egy vértől és esőtől áztatott kardigánt és egy bankkártyát, de a tetemet egyelőre nem lelik. Linden nyomozó utolsó napján egy olyan esetbe botlik bele, amely nem hagyja, hogy csak úgy elváljon a várostól, megszabaduljon az őt ideláncoló gyilkossági ügyektől. Maradnia kell. A helyére érkező srác pedig nem a körültekintő, vizsgálódó zsaruk fajtájának mintaképe, inkább a beépült, drogokat nem elvető cinikus és arrogáns seggfej kaliber - akit pont emiatt kedvelünk majd meg a végére -, ő lesz a távozni készülő nyomozó segítségére. A holttestre egy ellopott kampányautó csomagtartójában akadnak rá méterekkel egy közeli tó felszíne alatt. A látvány vértől mentes, tisztára mosott, lüktető drámai löket, de ami legfontosabb, hogy mindennemű hatásvadász elemtől megszabadulva sokkol.
Az AMC ötödik saját gyártású sorozata, kíméletlenül egyesíti a krimi és a dráma jellegzetes vonásait, folyamatosan a mocsokban turkál, nyomokat szivárogtat, aljas politikai szándékait érvényesíti miközben letörli homlokáról az esőcseppeket. A környezet egy boncterem otthonosságával vár minket, feltűnően rideg, tele van kételyekkel és a sztoikus légkörből kitörésre váró feszültség folyamatos szorítása a nyakunkon lévő verőérig hatol. A kezdőrész több, mint 80 perce megragadja a nézőt és behúzza a cselekménybe: a nyomok alig észrevehetők, a gyilkosság triviális gyanúsítottjai egyről-egyre tisztázzák magukat, az alibik nem beton biztosak, de tényszerűek, a kampányoló politikusok pedig már egyetlen szó után gyanúsak. A dráma oldaláról tökéletes empátiát biztosítanak a szereplők és a készítők: a gyásszal küzdő családtagok miden intenzív jelenetben hitelességtől duzzadva bizonyítják, hogy itt a helyük. A pilotban ugyanakkor a bűnügyi vonulat, a nyomozás az ami nagyobb méreteket ölt, de végül a drámai részek beérik, és remek érzékkel kapcsolódnak egymásba.
A minőségi krimi nem véletlenszerű hiszen dán alapanyagból merítettek (Forbrydelsen) - a remake-ek kora a tévéseket sem kerüli el - viszont a filmeknél bekövetkező általánosítás, hogy sorra baltázzák el és buktatják meg a feldolgozásokat, ennél a tévésorozatnál nem tetten érhető, mert itt a hozzáértő kezek profizmusa megkérdőjelezhetetlen. A kivitelezés gyönyörű, az atmoszféra megragadó, az operatőri munka magasan kiemelkedik, a hangulat pedig elsőosztályú. A cselekménykoordináció lassú és kimért, ugyanakkor az élvezeti értéket mindez felfokozza, hiszen olyan kíváncsiságéhséget teremt, hogy a játékidő úgy repül el, mint a TNT - Titkos üzenet slágere a széllel.
A zenéi aláfestés mindig a legjobbkor kúszik a dramaturgia meghatározó pontjaiba, szinte "észrevétlenül" gyorsítja fel a szívverésünket. A fordulatok, és a gyilkosságban rejlő csavarok pedig, egy olyan egy-évados gyilkosságot vetítenek előre, amin élvezettel járathatjuk majd az agyunk, miközben csurom vizesen állunk Seattle valamelyik komor utcáján és találgatunk, hogy ki ölte meg a fiatal lányt, Rosie Larsent. 8/10
Woody Allen filmjei nem a hidegháborúról, nem egymás ellen küzdő mamlasz robotokról, nem kék cgi-macskákról, de még csak nem is aszexuális púderezett vérszívókról szólnak, hanem a szerelemről, a szexről, depresszióról, érzésekről, amelyek meghatározóan jellemzik az embert, mint lényt, és amely mindig hálás téma egy író-rendezőnek - már ha jól tudja csinálni - és Allen bizony ezek közt, az érzelmi örvények közepette érzi a legjobban otthon magát, ahol hátradől a kényelmes kis bőrfoteljébe és szépen elkezd mesélni. Mi meg hallgatjuk, mert remekül teszi mindezt.
"Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs."
RATED: R! - ez a legfontosabb információ, a Jason Momoa által életre keltett Conannél. Az Arnis változatot bevallom nem igazán szerettem, akármennyire imádtam az akciófilmjeit, egyszerűen nem vette be a gyomrom. Momoa a Trónok harcában már vázolt némi karaktert, most pedig itt a mozifilm, nagybetűs blockbuster - még ha R is - amiben talán kiteljesedhet. Az akciók élvezetesen pörgetik előre ezt a 2 percet - bár nem egyszer láttunk már ilyesmit - aztán mégis bazi nagy bukta virított a blokkon. Ha elkerülik az irdatlan kamerarángatós újhullámot, akkor egy veszettül törtető fantasy-akció kerekedhet ki belőle, mi meg csak nézünk.. a moziban.
Ha nagyon röviden kellene összegeznem ezt a filmet, nagyjából annyit mondanék, hogy olyan, mint a Paranormal Activity, csak félelmetes. Néhányan valószínűleg felszisszennének erre a kijelentésre, mivel az említett alkotás a nézők egy igen nagy százalékának gyorsította fel anno a bélműködését, ám az Insidious gondoskodik róla, hogy ezúttal a kézikamerás horrorok ellenzői is megkapják, ami nekik jár, és gyakrabban cseréljék a pelenkát.
Hatodik saját gyártású sorozatát hozza el nekünk az AMC - eddig a Breaking Bad, Mad Men, Rubicon, The Walking Dead, The Killing azok amelyeket szállítottak - ezúttal a westernt preferálják. A fényképezéssel nem lesz gond, kellő mennyiségű akció, ütős szövegek, mindez XIX. századi amerikai környezetben. Pontos premierdátum egyelőre nincs, év vége felé érkezik.
A Disney ritkán okoz csalódást, ám legutóbbi hercegnős produkciójuk, a hagyományos technikával készült A hercegnő és a béka mégis csak egy teljesen átlagos mese lett. Disney-ék pedig ezt nem nézhették tétlenül, így visszakanyarodtak a CGI-hez, új koncepciót eszeltek ki, és megalkották az Aranhyaj és a nagy gubancot.
A sztori egy mindenki által ismert Grimm-mesén alapszik, tudjátok, amelyikben a lány a haját dobálja ki a toronyból, hogy fel lehessen mászni hozzá. A hercegnőt egy gonosz öreglány rabolta el, majd zárta a toronyba, aki azóta az anyjának adja ki magát. Hogy miért van szüksége Aranyhajra? Pontosan a haja miatt! A hercegnő aranyszínű fürtjeiben ugyanis különleges varázserő leledzik, melynek segítségével elérhető az örök fiatalság. Hogy a titokra még csak véletlenül se derülhessen fény, a lány egy tapodtat sem mozdulhat a toronyból. Aranyhaj azonban már nagyon kíváncsi a világra, ezért egy Flynn Ryder nevű piti tolvaj segítségével megszökik a fogságból, s útnak indulnak a királyi palota felé.
„Három férfi számára a polgárháború nem a poklot jelentette. Csupán egy kis gyakorlást.”
Sergio Leonét az Isten is westernfilmek készítésére teremtette. A mester pedig ezt már korábban is bebizonyította az Egy maréknyi dollárért, ill. a Pár dollárral többért című zseniális műveivel, ám csak a Dollár-trilógia befejező része lett az, ami a kiforrott, magabiztos rendezésnek hála, elsöprő erejével kíméletlenül utasította maga mögé a műfaj képviselőit, és méltán érdemelte ki a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotásának járó pozíciót.
A cselekmény – ahogy már megszokhattuk – a pénz körül forog; ezúttal egy elásott kincs az események fő mozgatórugója. A Csúf ismeri a temető helyét, ahová a zsákokat eltemették, de csak a Jó tudja, hogy melyik sír alá, viszont a Rossznak is a pénzre fáj a foga. Egyikük sincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak egymással kell megküzdeniük, hanem a háborúskodó katonákkal, ill. magával a sivataggal is.
A három címszereplő első ránézésre talán nem sok közös tulajdonsággal bír, ám jobban megismerve őket, be kell látnunk, hogy nem is különböznek ők annyira. A Csúf egy körözött bűnöző, a Rossz egy bérgyilkos, a Jó pedig egy fejvadász, aki időnként összeáll áldozatával, hogy minél több városban begyűjthessék az érte járó vérdíjat. Tulajdonképpen egyetlen dologhoz értenek mindhárman: a lövöldözéshez, és mindössze egyetlen cél lebeg előttük: meggazdagodni.
Egy '87-es horrorwestern Kathryn Bigelowtól, elképesztően zseniális fényképezéssel és a Coenék által filmre vitt Cormac McCarthy mű. Mindkettő Gyönyörű.
