Kellemes Húsvéti Ünnepeket kíván a Médiaviagra szerkesztősége a blog minden Kedves Olvasójának!

Enyhén szólva is érdekes filmélménnyel gazdagodtam a koreaiak jóvoltából, akik fittyet hányva az amerikai hatásvadász produkciókon nevelkedett lelki világunkra, úgy elviccelik még a legdrámaibb perceket is, hogy sírni fogsz a röhögéstől.

Nem igazán lehet a hollywoodi horror-vígjátékokhoz hasonlítani, hiszen teljesen más elvet követ, de aki egy kicsit is jártas az ázsiai filmek terén, az tudja, miről beszélek. Itt nem a vér mennyiségén van a hangsúly, és nem is a sablonos helyzetek kiparodizálásán, hanem a sokszor teljesen érthetetlennek és logikátlannak tűnő képsorozatokon, amik általában a legváratlanabb pillanatokban csapnak le a gyanútlan nézőkre. Így fordulhat elő például az, hogy szétröhögjük magunkat egy halott kislány siratásán. Persze ez nem azt jelenti, hogy végig ilyen a film, sőt, már maga az alaphangulat is nyomasztó, amibe időnként belekontárkodik egy kis morbid humor.

Mármint a játék. A Capcom bejelentése szerint ugyanis kb. decemberben fogja ellepni a boltok polcait az Operation Raccoon City névre keresztelt legújabb epizód, mely Xbox 360 és PS3 mellett PC-n is kiadásra kerül. Mivel nem egy folytatásról van szó, hanem a sorozat egy mellékágáról, így a történet nagyjából a 2. és a 3. rész idejébe vezet vissza minket, ahol a járvány valódi kiléte után nyomozhatunk, és az akkor még kezdőnek számító Leon S. Kennedy is felbukkan, akinek a meggyilkolása szintén feladatunk. Amennyiben sikerrel járunk, úgy az egész Resident Evil történelem megváltozik…

Az Umbrella egy négyfős alakulatát irányíthatjuk, melynek tagjai: Vector, a felderítő; Spectre, a térképkészítő; Beltway, a bombaszakértő; ill. Bertha, a csapat orvosa. Természetesen nem kell egyedül hősködnünk, hiszen kooperatív módban akár négyen is szembeszállhatunk az élőhalottak seregeivel, akik mellesleg eddig soha nem látott intelligenciával lesznek felruházva, sőt, még érzelmeik (!) is lesznek. Hogy ez pontosan mit takar, még nem lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy ha például túszul ejtünk egy zombit, akkor a többiek addig nem támadnak ránk, amíg szabadon nem engedjük szeretett kispajtásukat.

(Egy kérésnek eleget téve posztoljuk ezt a 44 perces dokumentumfilmet.) 44 magyar kortárs költővel készített interjút két fiatal srác, akik abszolút függetlenül, médiumi korbácsütésektől mentesen próbálják felhívni a figyelmet a költészetre. Többek közt megszólal Csukás István, Akkezdet Phiai (azaz Said és Újonc Peti), Beck Zoltán a 30Y énekese, Lovasi András, Karafiáth Orsolya és persze mellettük még sokan sok féle szemléletet, érzést, elmélkedést osztanak meg azokkal, akiket még mozgat a vers és táplálják, foglalkoznak vele rendszeresen. Nyilván azoknak lehet ínyencség ez a dokufilm, akit érdekel valamilyen szinten ez az egész, az irodalom, a versírás, a rapről is szó van benne természetesen. Mivel engem mindig is foglalkoztatott a téma, érdekes volt hallani a nézeteket. A tovább mögött megtaláljatok az egész produktum részleteit.

 

A piknikkosarak réme, Maci Laci és hűséges társa, Bubu is a legújabb hollywoodi hülyeség áldozatául esett, így megkapták saját, egész estés, előszereplős filmjüket, ami pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltük: ratyi.

Nem arról van szó, hogy a CGI-Maci Laci és Bubu nem passzolnak a környezethez és az élő szereplőkhöz, sokkal inkább a színészek nem passzolnak az animált karakterekhez. A medvék amúgy teljesen jól áthozzák a sorozat fílingjét, az első öt percben például olyan érzésem volt, mintha egy random epizódot néznék a meséből. Nem igazán értem, miért nem lehetett ebből 100% CGI filmet csinálni, mert úgy még akár nézhető is lett volna, hiszen azok a jelenetek, ahol kizárólag Maci és Bubu szerepelnek, tökéletesen működnek; hangulatosak, és valamennyire még viccesek is.

Emlékszem még alsóban felvetődtek kételyek az ember fejében, ha valaki megkérdőjelezte Seagalt vagy Van Dammeot és bizony erős és masszív lebuzizás várt arra, aki ócsárolta őket. Mert mi az, hogy gyerekkorunk akciósztárjait egy felböfögött félmondattal elintézze bárki, és habár Van Damme mindig nagyobb személyes favorit volt, az Úszó Erőd Casey Rybackjével sem baszakodhatott senki. A Tisztítótűz már a leszállóágban készült, gyerekként viszont pont elég tökös és vicces akciófilm volt esti mese helyett, ahhoz hogy elszórakoztasson minket és másnap elmesélhessük, hogy a lófarkas aikidomester milyen csuklóból indított fogással törte ketté néhány maffiózó kezét vagy lőtte szét a lábfejét annak, akiből ki akart csikarni egy vallomást.

Ez kész :D

A kasztrált Twilight-vámpírok után talán újra elkezd csörgedezni a vér a műfajba, és lassan visszatérnek az igazi mocsok vérszívók újraélesztve a zsánert, és megint némi pofát adnak majd neki. A Stake Land remekül indítja el a feltámadás lehetőségét, a komolyság kifejezetten jól áll neki, a hangulat zavaros és pánikszerű - amilyen egy posztapoknak lennie kell - a horror elemek pedig kellően hatásosak és vérfröccsöktől teltek, úgyhogy - nagyon rég mondtam ilyet - de van egy vámpírfilm, amit várhatunk.

George R. R. Martin könyvét feldolgozó sorozat, amit az HBO vett a kezébe, kis nyugalommal eltöltve minden olvasót és fantasy rajongót, hogy bizony a minőségi faktor igen magasan foglal helyet. A sorozat, amelynek a promó-kampánya hazánkban nagyobbra duzzadt, mint a Bölcsek kövére filmek hátsói összeadva, a kérdés viszont adott, hogy mennyire lesz ez elég. Ha a pilot eredetiségét, a kosztümös atmoszférát és a karaktereket veszem alapul, akkor bizony halványan kirajzolódik a jövő, ami jókat sejtet. Viszont ha az itthoni nézőket veszem figyelembe, akkor az első rész csak egy darab csont kevés húscafattal.

Két dolog derül ki A rítusból: az ördögűző-filmeket még Anthony Hopkins pszichopata feje sem tudja ijesztővé tenni; és Rutger Hauer viccesen beszél magyarul.

Reménykedtem benne, hogy kap valami vérfrissítést a téma, hiszen valljuk be, nem túl változatos alkotásokat szült eddig; tulajdonképpen az összes ilyen film ugyanarra a sémára épül, ötlettelen és még kínosan gagyi is. Nekem már a klasszikus Ördögűzőtől fogva neccesnek tűnt, ahogy az ágyhoz kötözött, izgő-mozgó, sátáni kacajú megszállott és a falra hányt borsó között egy Bibliával a kezében kántál a pap, kiduzzadt erekkel a homlokán. Most őszintén: mikor lehetett ezt komolyan venni?