Paul Haggis inkább forgatókönyvírással foglalatoskodott (Millió Dolláros Bébi), mint rendezéssel (Ütközések), ezúttal ismét mindkettőt magára vállalva hozott valami olyan filmet, ami az illúziókban dúskáló Hollywood környezetében is képes a teljes realitás talaján mozogni méghozzá töretlenül. Nem kerget sablonokat és a sztereotípiáktól megtartja a három lépés távolságot, emiatt képes létrehozni azt a fajta vibrálást, amiben a kitörésre vágyó érzelmek esszenciája ötvöződik. Hétköznapi félelemmel és bonyodalommal ruházza fel a karaktereit, bemutatva, hogy semmit sem olyan könnyű megszerezni vagy véghez vinni, mint ahogy a legtöbb filmben látjuk. Nem elég a puszta elkeseredettség, nem elég a tehetetlenség érzése, nem elég az érzelmi mélypont, pedig már-már azt hinnénk, de ezek együttes hatása elér egy szintre, ahol a legnagyobb őrültség szolgáltatja a megoldást.

A gyökér szuperhős. Ha a Kick-Ass-t vesszük alapul akkor hasonló vázra épül, közben pedig átemel elemeket a Scott Pilgrimből. Amerika nem tud leállni a szuperhősfilm gyártással, viszont a fekete humor pazar, Kevin Bacon még mindig állat, Rainn Wilson pedig egy lúzer pöcs, de ez a figura teljesen az övé. James Gunn íróként és rendezőként jegyzi - tőle származik a Slither.

Ehhez sok mindent nem kell hozzáfűzni; a 10 kedvenc tinivígjátékom listáját találjátok itt, ezért megkérek mindenkit, hogy vegye figyelembe a lista szubjektív mivoltát. A ti kedvenceitekre természetesen én is kíváncsi vagyok, ne féljetek kommentben megosztani velem/velünk ;)

A lista folytatása a tovább mögé rejtve.

10. Superbad – avagy miért ciki a szex? (2007)

Az utóbbi évek legjobb tinivígjátékában egy régi témát frissítenek fel a készítők: hogyan veszítsük el a szüzességünket az érettségi előtt? A főszereplő srácok pedig mindenre hajlandóak a cél elérésének érdekében…

9. Osztály, vigyázz! / High School High (1996)

A pedagógia csődje. Valahogy így lehetne jellemezni azt az iskolát, ahová új tanár érkezik, a galamblelkű Richard Clark személyében. A szerencsétlen nem is sejti, mekkora fába vágja a fejszéjét, amikor elhatározza, hogy diákjait megneveli és átjuttatja az érettségin. Ezek az arcok ugyanis fegyverrel járnak iskolába…

8. Kevin és Perry a csúcsra tör / Kevin & Perry Go Large (2000)

A partiőrült Kevin és Perry minden vágya, hogy híres DJ-ké váljanak, és végre becsajozzanak. Erre pedig lehetőségük is nyílik, amikor Ibizán összefutnak Jobb Szem Paullal, és két nagyon csúnya lánnyal. Kiváló zenék, hatalmas oltások és gusztustalan poénok jellemzik a filmet.

7. Eurotúra / Euro Trip (2004)

Scottie, miután rájön, hogy levelezőtársa nem egy Mike nevű fiú, hanem egy Mieke nevű német lány, elhatározza, hogy Európába utazik és személyesen kér tőle elnézést, amiért e-mailben megbántotta. Az útra néhány haver is vállalkozik, és - ahogy az lenni szokott -, a vártnál jóval kalandosabb, meg persze humorosabb kiruccanásban lesz részük.

6. Már megint egy dilis amcsi film / Not Another Teen Movie (2001)

Egy tinifilmeket parodizáló tinifilm. Többet nem is nagyon kell tudni róla; az Amerikai pite és A csaj nem jár egyedül mellett egy rakás másik film is megkapja a magáét ebben a hihetetlenül vicces vígjátékban.

A kihalóban lévő akcióhősök közül talán Jason Statham az utolsó, aki még próbálja életben tartani a műfajt, és kísérletet tesz arra, hogy ne felejtsük el milyen, amikor nem CGI-harcosok uralják a vásznat és valódi robbanások szakítják szét a dobhártyánkat. Amíg ilyen egyszerű és fasza filmeket hoz el nekünk, életben tartva a reményt, addig csak elismerő bólintásokkal igazolhatjuk őt vissza.

Miután a 2000-res évek elején Bruce már egy ideje nem kapott tökös, mosópor helyett vérfoltokkal dúsított trikóban gyilkoló, pazar egysorosokkal teli szerepet, ezért a Sin City előtt még megkörnyékezték, egy inkább a thrillert előnyben részesítő, de még korrekt akciófilmnek is betudható produkcióhoz. Bruce így semmiképp sem akart csalódást okozni, még ha a túszfilmek megszokott kliséi nem feltétlen pörgős hullagyártást vetítettek előre, ő akkor is inkább hozta a kemény, a családja érdekében minden idegesítő parasztot eltávolító zsarut, mint a lélekben megtört túsztárgyalót. Na jó, ez utóbbiból is kellett valamit mutatnia, amit ha John McClane meglátott volna, akkor két egysoros oltás után a karján nyomta volna el a cigicsikket.

Vin Diesel acélszaggató hangját bármelyik doboz(hangú) hangszórón felismerném, Paul Walkerét nem, na de az kit izgat. Volt már tréler tudom, de nem lehet kihagyni, ha végre felzúg valami jónak tűnő popcorn-akció. Mert a Transformersnek becézett foshalmaz igen messze van attól. Tudom, ez szubjektív. A céljuk most sem a fizika tanítása, az utolsó jelenet meg epikusan túlszárnyal mindenféle dimenziót. De kell ez.

Érdekes látni, hogyha olyan szellemi hullahoppokra képesek az írók, mint amivel az utolsó 3 epizódban sokkolták az agyunk, akkor miért pocsékolják az évad háromnegyedét totálisan érdektelen esetekre, ahelyett, hogy a karakterábrázolással foglalkoznának behatóbban. Egysíkúan zajlott a szezon, aztán a fináléra felébredtek az írók, hogy végre érdekes cselekményeket körmöljenek, aminek a következménye, hogy reflexszerűen kattint az ember a következő évad letöltés gombjára.



Körül lehet ezt írni frappáns körmondatokban, hogy a karakterek elmélyítése egyszerűen semmilyen irányba sem tartott, megrekedt, kicsit ingott előre meg hátra, de végül semelyik irányba sem tett lépést. Pláne ha a régieket - Foreman, Cameron, Chase - vesszük, akkor láthatjuk, hogy az egykor House bunkóságaira önként reflektáló Foreman, fülét farkát behúzva, hogyan rohan a saját karaktere után, amit szépen lassan teljes mértékben elveszt, mint kurva a szüzességét. Cameron és Chase csak épphogy feltűntek 5 részenként, tesztelve az emlékező képességünket, hogy emlékszünk-e még rájuk. A válasz természetesen igen, csak mi még a változatos, nem kiszámíthatóan cselekvő két emberre emlékszünk, akik mára szinte eltűntek. Csak egy random házaspárrá váltak, akiknek gondjaik vannak. A negyedik évadban még (általam) jó ötletnek vélt régi csapat bent tartása most szinte teljesen átbukott az ellenkező oldalára.

Az új csapat nem igazán tudott túllépni az apatikusságán, kivéve talán az egyetlen valamire való, Huntigtonban-kórban szenvedő, biszexuális 13-at, akinek az összeboronálása Foremannel hol egészen meglepő fordulatokat szült, hol pedig a montázsokban lévő drámát próbálta feldobni, nem egyértelmű sikerrel. Taub, a bunkóság illúziójának látszatát keltő, de belül mégis érző és szeretetre vágyó lénye, az érdeklődés véletlen elszórt morzsáját sem képes felcsipegetni. Nincs vele semmi baja az embernek, csak egyszerűen nem tudunk meg róla olyat, amitől izgalmassá, érdekfeszítővé válna. Bár House egy időben kipécézte célpontnak, amit próbált tűrni, de amikor egy halott mellett kellett bizonyítania a dokinak, hogy remek fallabdázó, na azon ki lehetett röhögni magunkat. Kutner, azaz Kal Penn, olyannyira titokzatos volt, hogy ő inkább fel is adta és öngyilkosságba fojtotta a karakterét, ha már szinte semmit nem tudtunk meg róla azon kívül, hogy a Kalandférgekben egy jó nagyot röhögtünk rajta. (Nem, egyébként más okai voltak.)



House mindenen túlmutató nárcizmusa és cinikus metaforái természetesen továbbra sem hagyták el a tévét, ez az aminek a néha felbukkanó mosolyunkat köszönhettük. Habár nem volt nehéz kiszúrni, hogy a jó adag humor, ami az első évadokban meghatározóan jellemezte a sorozatot, egyszerűen leolvadt róla. Maradt a melodráma, ami viszont intenzíven ütötte fel a fejét alkalomadtán. Pl érdekes volt látni, amikor 13, placebót kapott, és Foreman őrölte magát, aztán a lehetséges jelöltek bevonása után fordult a legutolsóhoz, akitől tanácsot kérne: Househoz.

Valójában House karakterábrázolásában is csak néha ugrott a mutató jellemfejlődést mutatva, emellett ugyanúgy játszotta a maga őrült játékait, az embereket sakkbábuként kezelve. Semmi új a nap alatt. Cuddy-t továbbra is folyamatosan bombázza oltásokkal, a kérdés pedig tényleg már csak az, hogy végre mikor húzzák be egymást az ágyba.

Az esetek teljes végelgyengülésben még az utolsókat rúgják, s bár néha még érezni a kreativitás utolsó sugarait: a szkafander és pillangó részen, a túszejtésen, vagy a homloklebenyi gátlástalanság szindrómán, ami már akkora ziccernek bizonyult, hogy képtelenség lett volna nem kihagyni. Hiszen Housenak nincs ennél kézenfekvőbb beteg, akivel hülyülhetne (vagy akit hülyíthetne), ennek ellenére az írók tökéletesen somfordálnak el mellette.



Aztán a végére hagyták a tripla adag Vikodint, hogy lebegjünk a hamisan generált mámorban. Amber, House hallucinációjaként tudatta velünk, hogy van még ász a pakliban, csak nem nagyon mutogatják. Az utolsó három rész fejest ugrott a mindfuckba, változást generált, méghozzá egészen pezsdítőt, ha azt vesszük, hogy a doktor a saját elméjével vitathatta meg az eseteit miközben ő maga sem volt biztos benne, hogy ésszerű, amit cselekszik. Aztán felfedték a Cuddy ütőkártyájukat, és megfejelték egy olyan fináléval, hogy borult minden: House elvonóra megy. Erre a lépésre lehet előbb kellett volna rászánniuk magukat, a lényeg, hogy megtették. (Ráadásul a dupla, hatodik évadnyitó lazán odaverte az egész ötödik évadot). Viszont ez a finálé - vagy inkább az utolsó 3 epizód - megér egy 8 pontot. Az egész évadot tekintve viszont csak 6/10 jár, és remélem belehúznak az írók.

A sci-fi és a horror frigyéből számos nagyszerű film született már, hiszen egy űrhajóról nem igen lehet hová menekülni, ezért remek alapanyagot szolgáltat egy feszült és idegőrlő szórakozáshoz. A Halálhajó is ezt szeretné megragadni, de nagyon rosszul csinálja, ugyanis sokáig fogalmunk sincs, hogy mitől kellene egyáltalán féltenünk a szereplőket?

Annyit megtudunk, hogy a kis mentőcsapat egy elveszettnek hitt űrhajó, az Event Horizon legénységén szeretne segíteni, ám odaérve csak néhány vérfoltot meg szétszabdalt hullát találnak. Amikor rájönnek, hogy itt valami nagyon nincs rendben, már késő: valaki vagy valami figyeli őket, és nem engedi, hogy elhagyják a hajót – legalábbis élve biztosan nem.

Avagy Anglia ismét odabasz. Az inváziós szálat lovagolják meg, támadnak a szörnyek, a fiatal angolok - kurvajó ez az akcentus! - pedig baseball ütővel, partvissal, vízipisztollyal, piromán cuccokkal vágnak oda meg vissza. Közben pedig eleresztenek néhány fasza dumát, Nick Frost pedig beszáll melléjük. A Misfits fless csak engem környékezett meg? Szórakoztató anyag a Shaun of the Dead producereitől. Rég volt már ilyen.