Azzal kell kezdenem, hogy idén én át lettem verve. Volt jó pár szép, ígéretes koncepciójú film, akadtak remek előzetesek, de valahogy mindezek ellenére a 2011-es év inkább a meglepetések - mintsem a hatalmas mennyiségű überjó film - idénye volt. Mert amikért a naptárba ikszeket rajzolgattam, azoknak gyér százaléka hozta csak a minőségfaktort, és amikre egy Fáraók Kincse sorsjegyen nyert kétszáz forintot se raktam volna, azok olyan gyönyörűen íveltek magasra és nőtték ki magukat, hogy az több, mint korrekt. Egy rahedli 
idei filmet éppen a lelombozó negatív kritikák miatt ki is hagytam - legtöbbjük egyébként sem volt kiemelten rangsorolt - és amelyiket esetleg pótoltam az sem adott okot rá, hogy a többit mielőbb megnézzem - mondjuk a Thor pl. kellemes csalódás volt annak ellenére, hogy a karakter abszolút hidegen hagy. Ennek ellenére - ahogy az lenni szokott - bőven akadnak hiányosságaim, amik holtbiztos, hogy idén már nem férnek bele. Ahogy a tavalyi listámnál megjegyeztem, a mostani top tízembe átkerült néhány darab a múlt évből, de hazai premier szempontjából mindegyik 2011-ben lett bemutatva. A tovább mögött tehát jön az én idei listám. Természetesen vitatkozni, érvelni, saját toplistát megosztani itt sem tilos. Sőt.
Az idejét nem tudom mikor készült ennyire szerethető gyerekfilm. Tele intelligens dialógusokkal, szimpatikus és kedvelhető karakterekkel. Mindezt egy retrószerű, grandiózus sci-fiben, amely J.J. Abrams nívóját tovább táplálja. Minden esélye megvan rá, hogy egy szemtelenül sikeres és profi blockbuster rendezővé nője ki magát, aki még csak el sem adja a lelkét az ördögnek holmi kétszázmilliós CGi-ért.
9. Halálos Iramban: Ötödik Sebesség / Fast Five
Ha még nem halt ki a klasszikus értelemben vett akció, mint műfaj, akkor azt az ilyen macsófilmeknek köszönheti. Ráadásul mindezt úgy, hogy egy franchise ötödik felvonásáról beszélünk, amivel szemben túl sok elvárást senki nem támasztott - ez így volt rendjén - talán ezért tudott nagyobban, jobban, kigyúrtabban ütni. Nem mellékesen pedig slágerré érlelt egy dalt, aminek szövegéről bár fingja sincs senkinek, de mindenki harsogva üvölti. A filmben pedig csak egyszerűen működik.
8. A hódkóros / The Beaver
Mel Gibson visszatérése. A valódi. A Beaver-ben Gibson karizmatikus és drámai egyszerre, ahogyan egy Hódbábon keresztül beszél a világhoz és keresi a kiutat. Kezdetben kissé komikus, de végül egy hihetetlen erős és mélységekkel felvértezett filmdrámává avanzsál, ami csodálatosan reflektál a közönyre, a depresszióra, a családi problémákra. Jodie Foster a kamera mögött pedig legalább annyira tehetséges, mint előtte. Nem írtam róla, mert annyira a hatása alá vont, hogy egy értelmes félmondatot sem bírtam volna képernyőre vetni. Ez jelent valamit.
7. Majmok Bolygója: Lázadás / Rise of the planet of the apes
Az első alany a listán, amiről sem hírből, sem trélerből, sem semmilyen információból nem gondoltam volna, hogy több lehet egy látványos, de mű blockbusternek szánt izénél. Aztán a semmiből jött a Rupert Wyatt névre hallgató rendező, Andy Serkis és a látványra érzékeny és finom animátorcsapat. Az év legnagyobb meglepetése cím az övék.
6. X-men: Az elsők / X-men: First Class
Íme a második: a förtelmesen béna, ocsmányul fotosoppolt koncepciójú poszterek, az X-men szériáról lehúzandó újabb bőr semmi jót nem ígért. Matthew Vaughn már annál többet. Jelenleg nem tudok mondani olyat, aki a képregények adaptálását nála jobban csinálná. A korona akkor került a helyére, amikor Michael Fassbendert castingolták Magnetonak. Arra a bizonyos képregény adaptációs toplistára sem véletlenül került fel.
Amikor Aaron Sorkin elrepít a baseball atmoszférájába, akkor azt nem meglepő módon a legegyedibb módon teszi. Brad Pitt figuráján keresztül mutat be egy stratégiai fogást, miközben a karakterizációra kényesen ügyel. Amikor vége lesz, akkor pedig nem bírunk majd felállni előle. Még 30-án sikerült bepótolnom, és ahogy látható, kissé átrendezte a listát, aminek oka van. Méghozzá nyomós.
Amikor az ember elveszti egy szerettét, akkor az a gödör szinte feneketlennek tűnik ahová kerül. Ha ezt egy kisgyermek éli át, aki katatóniába süllyedő apjával és anyjával él az még rosszabb. Ide valami olyan erős ellenszérum szükséges, ami kirántja őket ebből a mélységből, mint Hesher. Az egész világra szaró, bunkó ősrokker, aki a sok rombolás és önpusztítás mellett most végre olyat cselekszik, amivel segít. Joseph-Gordon Levitt, aki kísértetiesen hasonlít Heath Ledgerre, kicsit olyan, mintha az ő pályáját vinné tovább. Kiváló színész, de ebben a független filmben egy tahó pöcs - vagyis, mint mondtam egy kiváló színész.
3. Idegen Arcok / Attack the Block
Azok az átkozott britek megint egy olyan hibridet alkottak, amiben a humor pazar, az akciók dinamikusak, izgalommal fűszerezettek, a karakterek pedig akkora suttyó parasztok, amilyenek a lakótelepeken szaladgálnak. De pont ezért bírom őket. Joe Cornish filmje lehengerlően szórakoztat, jobban bármelyik idei vígjátéknál, és még mond is valamit azon túl, hogy kölykök szörnyeket irtanak benne.
Danny Boyle ha új filmmel jelentkezik, akkor szinte már garantálható, hogy bekerül vele az élbolyba. A lényeg, hogy a 127 óra egy helyszínes alapötletét kreatívabban használja ki, mint a Buried tette azt. Vagyis nem: a lényeg az, hogy ha soha nem adod fel, bármilyen patthelyzetbe is kerülsz az életben, akkor legalább olyan boldog és erős lehetsz, mint Aron Ralston. Brutális és kemény harc az egész film, olyan szívhez szóló betétekkel, amik megérintenek, ha elég empatikus attitűddel rendelkezel. James Franco élete legjobb alakításával pedig igyekszik hozzásegíteni ehhez.
Nem tudom honnan kezdjem dicsérni. Onnan, hogy a főszereplő hármas úgy játszik a szíveden, hogy az beleremeg? Vagy onnan, hogy a narratívát ügyesebben aligha lehetne bonyolítani? Esetleg, hogy a majd egy órás küzdelem olyan pulzáló, realista és brutális, hogy néha nézni is fájdalmas? Nem. A Warrior mindezeket tudja magáról, ő csak el akarja mondani, hogy mi történt azzal a családdal, amely egykor együtt és szeretetben élt egymással. Hogy foszlott szerte, és lehetséges-e, hogy mindezt visszaidézze. Az év sportfilmje. Az év legjobb filmje, amely időben érkezett, hogy lekörözze minden vetélytársát. Legalább akkora klasszikus sportdrámakrónikává érik majd nálam, mint a Wrestler.
