(Előzmény: Jones kritikája.)

Az a gyönyörű a Womanben, hogy valójában nem a foglyul ejtett, pincében láncra vert vadnő az igazi áldozat, hanem a totális reszketésben megcsömörlött, roncs amerikai család. Lucky McKee filmje valójában tényleg nem igazán horror: egy masszív pszicho-thriller, az az idegeken trappoló fajta, amelytől nem retteg az ember, de mint szemlélő szabályosan fájdalmas végignéznie. A horror jelzőt az utolsó negyed óra, a revenge által erőszakban tobzódó jelenetek miatt kell ráaggatni, mert az mindenképpen kimeríti azt.

Chris Cleek hazahurcolja a vadnőt, pincéjében láncra veri, majd bemutatja családjának és közli, hogy civilizálni fogja. Már ez az alapvető attitűd olyannyira kiábrándító és meghökkentő, hogy tágra nyílt pupillákkal tudatosul a nézőben, de ahogyan erre a család reagál, az az igazán borzongató. A családfőtől, a férfitól (az Úrtól) retteg a család összes tagja, és amikor ezt a revelációját hangoztatja, a csöndes megdöbbenésen kívül senki sem mer mást reagálni.

McKee a családon belüli terrorra koncentrál és a legprofibb hozzáértéssel szemlélteti azt - amihez Jack Ketchum asszisztál. A film atmoszférája nyomasztó, mintha a legkeményebb gyomorgörcs kínozná a főszereplőket, az idegeiket egy lágy szellő fel tudná robbantani. Rettegve, belül megnyomorodva élnek évek óta az elnyomó férfi hatására, akiben a pszichopata már rég testet öltött, csak védőburokként magára húzta ezt az apa és férj álcát. A normális amerikai átlagember gúnyáját. Eleinte a néző kóvályog, képtelenek vagyunk azonosulni bárkivel is - hiszen egy mocskos, agresszív vadnő és egy kegyetlen, szadista hímsoviniszta közül valljuk be, nem egyszerű a választás. McKee nem akarja, hogy azonosuljunk. Láttatni akarja ezt a korcs, agyonvert, szétzilált családot, amint az próbálja mutatni az ellenkezőjét, miközben belül kivérezve, rezignáltan üvölt.

A zene abszolút rendhagyó - ezért érthető, hogy sokan szidják, nem tipikus horrorhoz való, de ez nem is egy tipikus horror. Mckee a zeneválasztással nem sokkolni akar, nem ijesztgetni vagy hirtelen az arcunkba mászni. Illetve hátsó szándékként ez valahol végig meghúzódik a játékidő alatt, de másként. Azt a maszkba bújt, normális család látszatát akarja ezzel tovább erősíteni, amelyet a szereplői mutatnak. Hogy totál természetes ha egy vadnőt tartanak fogva a pincében, hogy a feleség magyarázat nélkül kapja a pofonokat, hogy a tinédzser lányt az apja megerőszakolja, vagy hogy a saját fiát a maga torz, elbaszott képére formálja. Mert ebben a családban ez már mind megszokott. Az apa számára ezek a dolgok semmiféle újdonsággal nem hatnak, és a családtagok is belekényszerülve "fogadják el" ezeket a helyzeteket. Mckee zeneválasztása épp emiatt olyan hatásos, gyomorba markoló, mert alapvetően nem szomorú, sőt, már-már vidám. Egyszerűen csodálatos, ahogyan ezt a kegyetlenség kidomborítására használja fel.

A rendezés némely képátúsztatásaival, illetve az éles-gyors vágásaival itt-ott ténylegesen gagyin hat - legalábbis előbbi mindenképp. Utóbbit azért - főleg a fináléhoz közeledve - mesterien adagolja McKee, pont olyan gyors és rettenetes hatást ér vele, amelytől viszolyog a néző. Ez a cél.

A folyamatos, idegőrlő, összeroppantó feszültséget tetőzi be a finálé. Bár lehet, hogy elsőre egészen másképp tudatosul, de a The Woman minden rezdülésében feminista film - ahogy Rusznyák kolléga is említi -, amelyet a végjáték sallangmentesen megerősítve közvetít. Igazából totál klisé ami történik - gátlástalanul jön, de kötelező -, másra nem is lehet számítani, mert mindenki ezt várja. Elszabadul a vadember és a kiszolgáltatott, testileg-lelkileg megnyomorított nők nevében ösztönösen áll bosszút. Szakad a hús, ömlik a vér, brutális negyed órás mészárlás veszi kezdetét, amely minden erős gyomrú jelenetét beleértve kielégítő. Mindemellett a néhol kissé hatásvadász öldöklés egy fokkal tompítottabb módban még jobb lehetne. McKee kicsit túlszalad az ábrázolásmódon - a szívkitépés azért erős.

Ezen a ponton azért beszúr egy váratlan fordulatot, amelyre 1-2 kesze-kusza megjegyzésen kívül az ég világon semmi sem utal. De mégis akkorát üt, hogy szinte leszakad az ember állkapcsa. Aztán a záróképsorok csak ráerősítenek a pazar színészi játékra (konkrétan Pollyanna Mcintoshtól kezdve az egykori ribanc, mostanra tanárnővé alakuló Carlee Bakerig mindenkit intenzív seggnyalással lehetne dicsérni annyira jók) és a minden ízében erős mondanivalóval megrendezett műremekre.

Dög egy alkotás ez, brutális, kemény, masszív, idegőrlő, de baszott mód hatásos. 8/10