Kérem szépen meglépték az írók azt, amit hiányoltam: egy minden szempontból tökéletes arányú epizódot sűrítettek a negyedik részbe. Megvolt benne mindaz, aminek a Dexter évek óta saját nívóját köszönheti. Spoilerek a tovább mögött.

A gyilkos-párost összetetté és érdekfeszítővé faragták, amikor a Négy lovas bevágtatott Miamiba, ahogy a kapcsolatukat bonckés alá tolva elkezdték felvagdosni és egyúttal ezzel Dexter felé is afféle üzenetet közvetítettek. Erre tetőződött Sam testvér (Mos Def) expresszív monológja, amely a vallást olyan köntösbe bújtatta, amely még az én szkeptikusságomat is apróra morzsolta. A kettejük közt lezajló dialógus dramaturgiailag olyan masszív, gyökeresen megalapozott és motivált volt, hogy egy pillanatra el is felejtettem, hogy pusztán egy tévésorozatot nézek.

A bonyodalmakat pedig tovább mélyítették Masuka apró, de annál érdekesebb mellékszálával illetve Debra hadnagyi teendőivel - a sajtótájékoztató első szavánál tudni lehetett, hogy ebből akkora gáz illetve trágárság fog kibuggyanni az új hadnagy száján, hogy azt megemlegetjük. És hogy az évadban továbbra is várhatóak majd hasonlóak, Laguerta pedig sanszosan rá fog kontrázni ezekre rendszeresen.

A csúcspont mindezek után volt csak hajlandó afféle grandiózus húzásként bevánszorogni a képernyőre: ahogy Dextert sürgősen hívatták egy újabb bűnügy helyszínére, akkor abban már volt valami, ami a felszín alatt lappangott. Az írók pedig remek érzékkel robbantottak az arcunkba egy olyan gyilkosságot, amit kvázi mindenkinek végig kellett néznie. Ahogy a lány angyalszárnyai kibomlottak majd a sáskák rajzása beborította az eget akkor Dexter pillantása - mindezt lassítva, narrálva, zseniális - egy olyan emberen landolt, aki hisz valami nála hatalmasabban.

A sajátos humort sem hagyták ki, hiszen amikor a két detektív beáll, az konkrétan epikus - az a bamba bámulás Batistától egyszerűen minden poénnál több volt most. Szóval: kérem szépen így kell emelni a téten, méghozzá hirtelenül és majdnem a maximumra. Él az évad.