Előzetesen öt forintot nem adtam volna azért, hogy egy beszélő-kutyás, 20-25 perces vígjátéksorozat lehet jó. Kivéve ha az a kutya történetesen Jason Gann, aki pokolian elfajult humoreszköztárral adja elő egy bölcs, szőrös, piszkosul kanos eb hétköznapjait. Aki egy szemétláda, és ettől legalább annyira poénos, mint bármelyik amerikai vígjátékban elsütött viccnek a tízezerszer jobb és működőképesebb verziója. Mert az írógárda valójában maga Jason Gann (többek közt) és David Zuckerman (Family Guyt és Amerikai Fatert is írt), akik olyan kreatív és sziporkázó humorérzékkel töltik fel az első évad tizenhárom részét, amin még a beteges humoron edzett nézők is csak pilláznak. Szó sincs róla, hogy a Wilfred túlnyomó részt olyan perverz és aberrált viccekkel durrogtatna, mint mondjuk a hasonszőrűen elvont Louie, de tény, hogy hatalmas aduász dialógusokkal pergeti a néző agyát.

Gann pedig maga mellé kapta a mostanság filmszerepekben nemigen dúskáló Elijah Wood-ot (Gyűrűk ura Frodó), akivel tökéletest párost alkotnak. A szkript ott veszi kezdetét, hogy Ryan (Elijah) éppen befejezi a végrendeletét majd halálos álomba készül zuhanni egy doboznyi gyógyszer bevétele után. Ezt követően ráeszmél, hogy a kísérlet sikertelen volt, közben pedig új szomszédot kap egy szőkeség személyében, aki hozza magával Wilfredet - a kutyát, akit Ryan egy kutyajelmezbe kotlott embernek lát. A pilotot érdemes elolvasni a történetért.

Valójában kifejezetten konkrét, egymásra épülő cselekmény, mint olyan, az hiánycikk, de pont ettől működik annyira. Minden rész egy emberi tulajdonságot boncolgat, amelyet Ryan szemszögéből tekintünk, aztán jön Wilfred, hogy ráébressze őt a helyes arányokra. Persze eközben ő halálian szórakozik, miközben Ryan sokszor a döntések súlya alatt majd összeroppanó gerincével igyekszik helyesen cselekedni.

A Wilfred kerüli a kínosságot, párbeszédei könnyedek, közvetlenek: a kutyás poénok kiaknázása gyomorszaggató röhögést eredményez, de a filozofikus megnyilvánulások, illetve a betépett állapotban, filmekből való idézések is zseniálisan találnak telibe - előkerül a Lost, van itt Hatodik érzék és még temérdek utalás. A vendégszereplős tatyóból pedig akkora meglepetések ugranak elő, hogy csak na: itt van Amerikai Pités szívtipró Chris Klein egy hihetetlen tahó pasi szerepében - zseniális a figura -, feltűnik Earl suta öccse Ethan Suplee motoros baromállat rokker szomszédként, de a másnapos Ed Helms illetve a Szökés (és még számtalan említhető film illetve sorozat kéne ide) egykori maffiafőnöke Peter Stormare is tiszteletét teszi egy-egy rész erejéig - utóbbi egy szakadt csövest alakít, alig ismerni rá. Jane Kaczmarek (Már megint Malcolm) agresszív szexéhes karrierista nő karaktere csapja ki végképp a biztosítékot - abszolút jó értelemben.

A finálé egy parányit elszállt és csontként dobott egy elég érdekesnek kinéző cliffhanger-t, amire bevallom nem számítottam és még csak valami lila ködös elképzelésem sincs, hogy ebből mi a fenét akarnak kihozni. Bár szerintem abszolút lazán véve, egy ütős poénnal fogják lecsapni ezt az egész feldobott labdát. Mindenesetre egy biztos: ezt az ausztrál remake komédiát nézni kell, mert van humora. De még milyen. 9/10