Az elborult elméjű American McGee hosszas hallgatás után visszatért, és magával hozta kedvenc figuráját, a sovány, sápadt, sötét hajú lányt a véres konyhakéssel, azaz Alice-t. A rémálmok folytatódnak, mi pedig remegő kézzel kattinthatunk a Play gombra, előre félve a sötétben megbújó borzalmaktól és groteszk teremtményektől, egyúttal pedig gyermeki kíváncsisággal tapadhatunk a képernyőre, azt latolgatva, hogy ezúttal vajon miféle csodák várnak ránk a nyúlüregen innen, és túl?

"A rémálmok folytatódnak"

Alice Liddell, Lewis Carroll és American McGee

Történelmi bevezető következik, így akit csak a játék érdekel, az most nyugodtan ugorja át ezt a bekezdést. A XIX. század derekán élt Angliában egy kislány, aki szoros barátságban állt egy bizonyos Charles Lutwidge Dodgsonnal. A lányt Alice Liddellnek hívták, és testvéreivel (húgával és nővérével) együtt imádták hallgatni Dodgson meséit. Egy 1862-ben tett hajóút alkalmával a fiatalember egy Alice nevű lány kalandjaival szórakoztatta a kis hölgyeket, aki egy nyúlüregen keresztül egy varázslatos, mesebeli világ felfedezésére indult. A történet annyira megtetszett az igazi Alice-nek, hogy addig könyörgött, míg végül Dodgson papírt és tollat ragadott, majd 37 saját kezűleg készített illusztrációval kiegészítve, odaadta a lánynak az „egy nyári nap emlékére” készített könyvet, karácsonyi ajándék gyanánt. A szerző később felvette a saját nevéből kialakított Lewis Carroll írói álnevet, majd újraírta az akkor még Alice kalandjai a föld alatt címet viselő regényt, ami hamarosan nyomtatásban is megjelent. A történet azóta bejárta az egész világot, és amellett, hogy rengeteg művészt inspirált, a megannyi évtized során számtalan feldolgozása is készült.

"A XIX. századi London mocskos, sötét utcái elevenednek meg a képernyőn"

2000-ben az ex-ID Software-es grafikus, American McGee értelmezte újra az Alice Csodaországbant, aki bizarr fantáziájának teret adva, az álmokat rémálmokká változtatta, és egy beteges, gusztustalan és perverz világba hajította a riadt szemű, kékruhás, árva kislányt, aki egy szörnyű tűzvész egyetlen túlélőjeként még a bolondok házát is megjárta. 11 évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy Alice Liddell fejében végre sikerült rendet rakni, ám a lányt azóta is kétségek gyötrik a tűzesettel kapcsolatban, amiért önmagát hibáztatja. Az emlékei elvesztek, és tudatalattijának legmélyebb bugyraiba kell leásnia, hogy felszínre hozva azokat, fény derüljön az igazságra, és megtudjuk, hogy mi is történt azon a tragikus éjszakán. Ám a valóság és a képzelet határvonalai egyre inkább összemosódni látszanak, és csak rajtunk áll, hogy megtaláljuk-e a kiutat ebből az elkorcsosult, hazug világból?

Elfeledett emlékek nyomában

A játék kezdetekor a XIX. századi London mocskos, sötét utcái elevenednek meg a képernyőn, amik a sejtelmes zenével, a kopottas színeikkel és a karikatúraszerű ábrázolással már az első pillanatokban olyan atmoszférát teremtenek, amilyet eddig csak Tim Burton egyes filmjeiben tapasztalhattunk. Ez azonban még csak a kezdet, jóformán ki sem tudjuk gyönyörködni magunkat a szűk utcácskák komor útvesztőiben, egy fehér macskát követve ugyanis rögtön a mesés Csodaországban találjuk magunkat, ahol a gombák az égig érnek, és a nyomunkban pillangók szállnak a levegőben. Ez az idilli állapot viszont nem tart sokáig, mivel Alice elméjével együtt Csodaországban is eluralkodik a káosz, mi pedig kétségek által gyötörve kalandozhatunk az álmok labirintusában, hogy végül megleljük az igazság kapuit feltáró kulcsokat.

"A játék egy jelentős része a levegőben zajlik"

Az emlékezetkieséssel rendelkező főhős ma már elég nagy közhelynek számít, ám McGee egészen új magaslatokba emelte a koncepciót, így ilyen tálalásban még biztosan nem láttuk. A cselekmény több szinten fut, legtöbbször a képzelet birodalmában sodródunk, de időnként a való világban is szembe kell néznünk a kemény igazsággal, miközben egyre több emlékfoszlány bukkan elő a múlt homályából. A sztori különböző fejezetekre tagolódik, melyek más-más világokba kalauzolnak el bennünket, és mindegyikben egy-egy kulccsal kerülünk közelebb a megoldáshoz. Ezek a világok leginkább csak a külső megjelenésükben térnek el egymástól, a forgatókönyv mindenhol ugyanaz.

Három fő részre oszthatjuk a játékmenetet (a való világban zajló eseményeket leszámítva, ott ugyanis csak mászkálnunk kell): A játék egy jelentős része a levegőben zajlik, ahol ide-oda ugrándozva kell átjutnunk az elénk gördülő akadályokon, de vérontás nélkül sem ússzuk meg, ugyanis rengeteg gonosz lény igyekszik megnehezíteni a dolgunkat, így a harcból is bőven kijut hősünknek. A harmadik részt pedig a cselekményt időnként megszakító, igencsak érdekesre sikerült minijátékok alkotják.

"Egyszerűnek tűnik, de mégis az ugrálós rész a legidegtépőbb"

Itt megnyomok egy gombot, ott kinyílik egy ajtó

Egyszerűnek tűnik, de mégis az ugrálós rész a legidegtépőbb. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mintha egy 3D-s (vagyis nemcsak oldalnézetes) Super Marioval játszanánk. Ez nagyjából annyiból áll, hogy fel kell ugrabugrálnunk különféle magas helyre, ám a készítők mindent elkövettek, hogy lelassítsanak minket. Fontos tudni, hogy ugrás után még a levegőből is képesek vagyunk elrugaszkodni párszor, valamint az ugrásgombot nyomva tartva, egy ideig finoman ereszkedni is tudunk, így nem olyan nehéz belőni a landolás pontos helyét, ám előfordul, hogy időre kell teljesítenünk bizonyos távolságokat, és ez már azért nem mindig sikerül elsőre. Van, hogy egy földön lévő gombra taposva a pálya egy távolabbi pontján megnyílik a továbbjutást jelentő ajtó, ám mihelyst odébb lépünk, máris becsukódik. Ilyenkor nincs más választásunk, mint egy időzített bombát a földre helyezni nehezékként, és nekünk még a robbanás előtt el kell érnünk a célt. Ilyenkor különösen idegesítő tud lenni, amikor mindeközben még a levegőből ránk támadó szörnyekkel is foglalkoznunk kell, de a legszemetebb húzás az, amikor láthatatlan helyekre kell felugrálnunk. Igaz, az egyik billentyű lenyomásával képesek vagyunk pár centiméteresre zsugorodni, és ebben a fizikai formánkban láthatóvá válnak a láthatatlan folyosók is, de ez sajnos jelentősen lelassít bennünket, és értékes másodperceket veszíthetünk általa. Egyébként rengeteg eldugott helyre (ahol az elveszett emlékeket gyűjthetjük be, meg különböző palackokat, amiknek a funkciójára nem jöttem rá) is csak összezsugorodva juthatunk be, ill. a továbbjutást segítő falfirkák is csak így láthatók. És ha még ennél is több segítség kell, akkor természetesen mindig számíthatunk a jó öreg Cheshire macskára is, aki rendszerint széles vigyorral a képén küld minket a majdnem biztos halálba.

"A hintalófejjel hatalmasakat lehet suhintani"

Menteni kedvünk szerint nem tudunk, mivel kizárólag autosave alapon működik a dolog, amiből pár percenként kapunk is egyet, így váratlan elhalálozás esetén olyan zavaróan sok mindent nem kell újra teljesítenünk, de egy-egy bonyolultabb ugrálós rész legvégén bekövetkező végzetes baki heves indulatokhoz és kőkemény anyázásokhoz vezethet. Az ilyen halálesetekből pedig nincs hiány, én legalábbis még egyetlen játékban sem nyiffantam ki ennyiszer; időnként már én éreztem úgy, hogy megőrülök, ha most se sikerül. Ez egyébként nem baj, mindig jó, ha van kihívás egy játékban, csak itt sajnos annyira túlzásokba estek a készítők ezzel a sok ugrabugrálós résszel, hogy néha nagyon nehezen akar véget érni egy-egy fejezet, és már-már kínlódásba fullad a játék. Ilyen azért szerencsére nem sűrűn fordul elő a tizenpár órás játékidő alatt, és mindezektől függetlenül hatalmas élmény a Madness Returns.

"A különböző szörnyek ellen más-más taktikára van szükség"

Esernyővel a lángszóró ellen

Amikor nagyobb, nyílt területre érünk, ahol már messziről látszik, hogy se egy gomba, se egy lebegő szikla, amit meg lehetne mászni, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy ott hamarosan szörnyek bújnak elő a föld alól, vagy özönlenek felénk a levegőből, de olyan is előfordulhat, hogy vegyesen támadnak. Ilyenkor értelemszerűen harcolni kell, mert sokszor csak akkor nyílik ki a továbbjutáshoz szükséges ajtó, ha minden ellent hatástalanítottunk a körzetben. Ehhez kezdetben mindössze egy véres, ám igen tekintélyes méretű konyhakés áll a rendelkezésünkre, de később kapunk mellé még egy hintalófejet, egy borsszórót, ill. egy teáskannát. A kés a legtöbb helyzetben jól használható, mert gyors és precíz, ám hátránya, hogy nem valami erős. Ellenben a hintalófejjel hatalmasakat lehet suhintani, csak nagy súlya miatt az meg nem valami gyors. A másik két fegyverrel lövöldözni tudunk; a borsszóró leginkább egy machine-gunra hasonlít, míg a teáskanna amolyan gránátvetőként szolgál, tehát itt is kapunk egy gyengébb, de gyorsabb, valamint egy nagyobb pusztító erejű, de jóval lassabb gyilkoló eszközt. A lőfegyvereknél szerencsére végtelen lőszerrel vagyunk felruházva, de ha sokat használjuk őket, akkor túlmelegszenek, és várnunk kell, amíg lehűlnek. Amikor tízen rontanak ránk, akkor ez a várakozás roppant kellemetlen tud lenni, de sebaj, mert ilyenkor könnyedén átválthatunk a konyhakésre vagy a hintalófejre is, hiszen az egér bal gombját nyomkodva csapkodhatjuk az ellent, míg a jobb gombbal lőhetünk. A lőfegyverek között egyébként gyorsan válthatunk görgetéssel is.

"A hisztérikus állapotú Alice sebezhetetlen"

A hatalmas zúzással járó harcok roppant látványosak és pörgősek, de ahogy azt már a játéktól megszokhattuk, bizony itt sem célravezető ész nélküli ámokfutásokba kezdeni, hanem megfontolt stratégiára van szükség, ugyanis a különböző szörnyek ellen más-más taktikára van szükség. A ránk akaszkodó, majd vérünket szívó szárnyas csavarokat például célszerű még röptükben lelőni, ám a szamuráj darazsakat csak a késsel vagy a hintalófejjel hatástalaníthatjuk, mert a lövéseinket ügyesen kivédik. Nagyobb tömegek ellen pedig akár a már említett időzített bombát is bevethetjük. A Silent Hill 4-ből kölcsönvett, babafejű, fekete monstrum ellen viszont már védekeznünk is kell, ehhez pedig szükségünk van egy esernyőre, ami nagyon jó például a tűz ellen. A hárítás mellett lehetőségünk van kitérni is az ellenséges támadások elől, hősünk ilyenkor lassítva suhan odébb. Ezekre értelemszerűen mind-mind külön billentyűket kell használnunk, ill. lehetőségünk van harc közben egy ún. célzó mód aktiválására is, valamint azon belül az ellenfelek kiválasztására. Ezekkel együtt már lassan a fél billentyűzetet igénybe kell vennünk a csaták során, valamint még kombinálnunk is kell őket a hatékonyság érdekében, de hamar megtanulható és megszokható, így óriási élvezettel és nem kisebb lelkesedéssel kaszabolhatjuk a bizarr szörnyetegeket, melyekből igen sokfélét felvonultat a Madness Returns. A játék egyik legszórakoztatóbb része pedig az, amikor óriásira nőve taposhatjuk szét a kártyakatonák hadait.

"óriási élvezettel és nem kisebb lelkesedéssel kaszabolhatjuk a bizarr szörnyetegeket"

Már említettem, hogy játék közben mindenféle dolgot gyűjtenünk kell, de nemcsak emlékdarabokat és palackokat, hanem például fogakat is zsebelhetünk. Ezeknek nagyon fontos szerepe van, hiszen beválthatjuk őket fegyvereink fejlesztésére, ami által azok jóval hatékonyabbak lesznek, szóval érdemes feltörni az itt-ott elhelyezett dobozokat, valamint felkutatni a rejtett zugokat is.

Még egyetlen dolgok kell megemlítenem a harcok kapcsán, ez pedig az ún. Hisztéria-mód, ami akkor aktiválható, amikor hősünk életereje a nullához konvergál. A hisztérikus állapotú Alice sebezhetetlen, így a taktikákat félredobva ostromolhatjuk az ellent, ám célszerű hamar végezni velük, mert – akárcsak a lőfegyverek használata - a Hisztéria is időhöz van kötve.

"A játék egyik legszórakoztatóbb része, amikor óriásira nőve taposhatjuk szét a kártyakatonák hadait."

Most légy okos, Domokos!

Hogy még inkább feldobják az időnként egysíkúvá váló játékmenetet, a készítők különféle minijátékokat csempésztek egyes pályákra, melyek során az ügyességünk mellett egy kis agytornára is szükség lesz. Előfordul olyan, hogy csak le kell győznünk bizonyos számú ellenfelet, vagy túl kell élnünk az ostromokat, de ezeknél jóval kreatívabb játékokat is kieszeltek nekünk. Előfordul például, hogy néhány sakkbábut kell eljuttatnunk adott pontba, meghatározott számú lépés alapján, de puzzle-t is játszhatunk, amihez előbb még a kirakós darabkáit is meg kell találnunk, vagy akár egy dallamot is eljátszatunk a megfelelő billentyűk lenyomásával. Ezeken kívül még néhány találós kérdésre is meg kell találnunk a helyes választ, de időnként még matematikai feldoványokkal is szembesülünk, ami mellesleg remek utalás, hiszen Lewis Carroll eredeti foglalkozása matematikus volt. A legérdekesebb húzás viszont egyértelműen az, amikor hirtelen átcsapunk 2D-s platform játékba, és csak ilyenkor jön elő igazán a fent említett Super Mario-fíling.

"Az ügyességünk mellett egy kis agytornára is szükség lesz"

Kül-csíny

A legjobb szó a grafikára talán az érdekes. Szó sincs róla, hogy csúnya lenne, de nem is az a korát meghaladó látványvilág tárul a szemünk elé, de ez nem is meglepő, hiszen a játékot az Unreal Engine 3-mas motor hajtja, ami ráadásul hozza magával annak minden apró hibáját, például az itt-ott lassan betöltődő textúrákat – ami annyit jelent, hogy egyes pályakezdéseknél egy teljesen lecsupaszított terület tárul elénk, és csak pár pillanat múlva jelennek meg a részletek. Ha viszont az ilyen apróságok felett képesek vagyunk szemet hunyni, akkor egy egészen tetszetős képi világgal lehet dolgunk, ami igaz, hogy nem a legkorszerűbb és nem a legélethűbb látványelemeiről lesz híres, de tökéletesen passzol McGee beteg stílusához. A lenyűgöző képeket pedig régi rémfilmeket idéző, gyönyörű melódiák kísérik, melyek alattomosan kúsznak be a fülünkbe, és ott is maradnak még nagyon sokáig, gondoskodva róla, hogy egy pillanatra se akarjunk kiszakadni ebből a gyönyörű rémálomból.

"American McGee hosszas hallgatás után visszatért, és magával hozta kedvenc figuráját, a sovány, sápadt, sötét hajú lányt a véres konyhakéssel"

This is madness

Bevallom, azon kevesek közé tartozom, akik annak idején nem játszottak a mára kultikussá avanzsált első résszel, így nincs összehasonlítási alapom, ám a rajongók többsége szerint ez most egy picivel gyengébbre sikerült elődjénél. Az időnként önismétlővé váló játékmenet viszont ne szegje kedvét senkinek, ugyanis ettől még egy fantasztikus, utánozhatatlan hangulatú alkotásról van szó, ami a mai kínálatban egyedülálló a piacon. Az Alice: Madness Returns hátborzongatóan szórakoztató, és olyan erővel szegez a gép elé, amire csak nagyon kevés játék képes. 8/10