Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ez_a_blog.png 

  18_v3.png

banner_erdekesseg_tombraider.jpg

banner_sorozatkritika_truedetectives02.jpg

banner_sorozatkritika_sexanddrugsandrockandroll.jpg

banner_elmelkedes_sorozatjunkie.jpg

banner_filmkritika_madmaxfuryroad.jpg

The Witcher 2: Assassins of Kings (2011)

2011.06.17. 14:15 Dr.Jones

CD Projekt RED. Egyelőre nem cseng valami ismerősen ez a név, de higgyétek el, az elkövetkező években rengeteget fogunk még hallani arról a lelkes, lengyel fejlesztőcsapatról, amelyik 2007-ben végérvényesen beírta magát a PC-játékok történelemkönyvébe. A fiúknak nem kellett sokat várniuk a sikerre, hiszen a The Witcher volt az első játék, amit piacra dobtak. A fogadtatása meglepően jó volt: az RPG-k kedvelői pillanatok alatt lekapkodták a boltok polcairól a Witchert, ami rövidesen óriási rajongótábort épített ki magának szerte a világon. A hirtelen jött siker ellenére azonban nem szálltak el maguktól a készítők, és ahelyett, hogy hátradőltek volna legkényelmesebb karosszékükben finom koktélokat szopogatva, rögtön hozzáfogtak a folytatás fejlesztéséhez, ami az Assassins of Kings, azaz a Királyok gyilkosai alcímet kapta. A játékot mindjárt kivesézzük bővebben is, de elöljáróban csak annyit szeretnék közölni, hogy nemcsak az első részt veri oda keményen, hanem a műfaj képviselőinek egy igen tetemes részét is, és ez azért nem kis teljesítmény.

A gyengébbek kedvéért rögtön az elején tisztázzuk, hogy a witcher dióhéjban olyan mutánst jelent, aki a kardforgatás mellett a mágiához is konyít valamicskét, és eme képességeit főként az emberek segítésére használja – persze csak megfelelő mennyiségű és minőségű fizetség fejében. Főhősünk, a továbbra is amnéziában szenvedő Ríviai Geralt szintén egy ilyen lény, kalandjai pedig ugyanott folytatódnak, ahol az első rész végén abbamaradtak. A fehérhajú witcher Foltest király szolgálatában működik testőrként, oldalán a varázslónő Triss Merigolddal. Temeriában közben polgárháború dúl, és amikor már úgy tűnik, hogy sikerült megfékezni, az uralkodó egy váratlan merénylet áldozata lesz. Természetesen Geralt az első számú gyanúsított, akinek egyetlen bűne mindössze az, hogy rosszkor volt rossz helyen, de ettől függetlenül tömlöcbe zárják. Szerencsére kap egy esélyt, hogy tisztára mossa a nevét, ám ehhez nemcsak az igazi királygyilkosokat kell kézre kerítenie, hanem a múltjában felmerülő kérdésekre is választ kell találnia.

Minden egyes szó jelentősen ronthatja az élményt, úgyhogy most érjétek be ezzel a kis ízelítővel, ugyanis az első részhez hűen a Királyok gyilkosai is Andrzej Sapkowski lebilincselő könyveinek cselekményét követi. Mivel egy kb. 20 évvel ezelőtt megálmodott és részletesen kidolgozott világ az alapja, így értelemszerűen a történet is sokkal összetettebb, mint a hasonló játékoké. A készítők pedig baromi ügyesen csavargatták a szálakat, és ennek következtében nem kevesebb, mint 16(!) különböző befejezést gyártottak le a Witcher 2-höz (erre később még visszatérünk).

A játékot 5 egységre osztották az alkotók (Prológus, 1-3. Felvonás, ill. Epilógus), melyek közül fentebb én a Prológus eseményeit vázoltam fel nagyon röviden. Ezeket az eseményeket maga Geralt meséli el a börtönben egy kihallgatás alkalmával, mi pedig máris kipróbálhatjuk magunkat akció közben, hiszen ez a rész egyfajta tutorialként szolgál. Az új játékosok megismerkedhetnek az irányítással, valamint a harcrendszerrel, példájukat pedig egész nyugodtan követhetik a veteránok is, mivel a CD Projekt RED fejlesztőcsapata az első rész hibáiból tanulva, valamint a rajongók tanácsait megfogadva nagymértékű változtatásokat eszközölt ezen a téren. Kezdjük rögtön az irányítással. Ezúttal bizony billentyűzetre is szükségünk lesz az egér mellett, ha nem szeretnénk végig egy helyben álldogálni, ugyanis most már kizárólag gombnyomással van lehetőségünk helyváltoztatásra bírni hősünket, az első rész egérrel-kattintgatós-gyorsan-odaszaladós lehetőségével szemben. Ami kicsit zavart, hogy (ha már ilyen akciósra vették a témát) nem kaptunk külön ugrás gombot, helyette az egér bal gombját lenyomva tudunk leugrani, ill. felmászni bizonyos helyekre, de csak ott, ahol a játék ezt egy felugró jel kíséretében engedélyezi számunkra. De van helyette bukfenc gomb, ami elsőre kissé furcsának tűnhet, ám sokszor az életünket mentheti meg egy-egy kilátástalannak tűnő csata során.

És ha már a csatáknál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a megújult harcrendszer mellett sem. Ez volt egyébként a legvitatottabb pontja az első résznek, pedig nem rossz volt, hanem inkább csak szokatlan és kissé bonyolult, ezért aztán a készítők fogták, és újragondolták az egészet. A képernyő szélén választható stílusokat jóformán egy az egyben kivágták a kukába, mindössze a gyors és az erős stílust tartották meg, amiknek a használatát attól tették függővé, hogy éppen az egér melyik gombjával kattintunk. Hogy tisztább legyen a kép, annyi a lényeg, hogy ha több, kisebb támadást szeretnénk bevinni - ami a fürgébb ellenfelek ellen hatásos -, akkor a bal egérgombbal célszerű klikkelni, míg a nehézpáncélzatú ellenfeleinket a lassabb, de erősebb támadást kezdeményező jobb gombos kattintással taníthatjuk jó modorra. Természetesen a kettő jól kombinálható, és erre nem egyszer szükségünk is lesz, például amikor egyszerre többen rontanak ránk. Ilyenkor jön jól a már említett bukfenc is, aminek segítségével egész egyszerűen kigurulhatunk a minket püfölő tömegből – persze csak ha nem állják el túlságosan az utat -, vagy használhatjuk még a hárítás gombot is, de akár ellentámadást is indíthatunk. Ha ez még mindig nem lenne elég, megdobálhatjuk őket bombákkal vagy késekkel, de akár különféle csapdákat is elhelyezhetünk.

A harcrendszer tehát jócskán leegyszerűsödött az első részhez képest, de ez csak jót tett a játéknak, hiszen sokkal pörgősebb lett, és a sok, jól kombinálható billentyűnek hála, ezerszer élvezetesebb is, mivel jóval átgondoltabb taktikára kötelez – az eszetlen kalimpálás nem mindig célravezető, ahogy az egy helyből támadás sem. Az összecsapások tehát igencsak mozgalmasra sikeredtek, ebből kifolyólag pedig nem tud ellaposodni a játék. A harcokba egyébként hamar bele lehet rázódni, mivel már a Prológus alatt sem fukarkodtak a készítők az ellenfelekkel, így azok zúdulnak ránk rendesen. Arra pedig készüljön fel mindenki már most, hogy egyes részeknél a várható elhalálozások száma nem éppen alacsony, köszönhetően annak, hogy a fejlesztők az extrém játékosok szintjéhez igazították a nehézséget, szóval célszerű először könnyű szinten belevágni, még a tapasztaltabb gémereknek is. Egyetlen negatívumot kénytelen vagyok megemlíteni a harcrendszerrel kapcsolatban, ugyanis időnként előfordul az a sajnálatos eset, hogy Geralt enyhén szólva is késve reagál a kattintásra vagy a billentyűk lenyomására. Így fordulhat elő például az, hogy hősünk hosszú másodpercekig csak áll egyhelyben, miközben már hárman körülvették, és szorgalmasan szabdalják, majd egy lusta mozdulattal végre hajlandó elővenni a kardját, mi meg imádkozhatunk, hogy a megmaradt életpontjaink kitartsanak a csata végéig.

Elérkeztünk egy ugyancsak fontos ponthoz, nevezetesen a karakterfejlődéshez. Kezdetben csak witcherünk alap-tulajdonságait áll módunkban javítani, ám később három másik út is elérhetővé válik: a kardforgatás mestersége, a jelek használata, ill. az alkímia tudománya. Ezeket a szintlépéskor kapott pontok beváltásával tudjuk fejleszteni. A pontokat eloszthatjuk akár vegyesen is, mindhárom kategóriában, de akár specializálódhatunk is valamelyik ágra – ez egyéni megítélés és taktika kérdése. Annyi pont azonban aligha gyűlik össze a végigjátszás során, hogy mindhárom képességet tökélyre fejleszthessük, ezért okosan célszerű beosztani őket. A választott fejlesztési útvonalak különböző tulajdonságok javítását/elsajátítását teszik lehetővé, a kardforgatás alatt tanulhatunk például hárítást, ellentámadást és még sok más dolgot. Ezekeknek a tulajdonságoknak két szintjük van, vagyis kétszer fejleszthetők, valamint néhányat közülük még egy ún. mutagén segítségével egy harmadik szintre tornázhatunk fel. A Jelek fejlesztése során mágikus erőnk az egekbe szökik, és mivel az első részben Geralt megtanulta őket, így most már alapból rendelkezünk ezekkel a képességekkel, de persze csak alapszinten. Az alkímia szintén egy érdekes pontja a játéknak, bár tulajdonképpen a használata nélkül is végigjátszató, csak éppen saját magunkkal tolunk ki akkor, ha nem készítünk különféle főzeteket, melyek olykor az erőnket növelik, máskor pedig begyógyíthatják sérüléseinket.

A főzeteket viszont kizárólag a meditáció során fogyaszthatjuk el. Az első résszel szemben most szerencsére nem kell tábortüzet keresnünk, hiszen a Witcher 2-ben bárhol lehet meditálni – fő, hogy nyugodt hely legyen, egy csatatér kellős közepén ne is próbálkozzunk vele. Ez sajnos azt is jelenti, hogy ha már megkezdődött a harc, és még nem ittuk meg a főzetünket, akkor bizony így jártunk. Elég idegesítőnek tűnhet, de hozzá lehet szokni, és igazából csak akkor kellemetlen, amikor a rakoncátlan ellenfelek meglepetésszerűen rontanak ránk, esélyt sem adva a felkészülésre. A meditáció során nyílik lehetőségünk pihenésre is, akár egy egész napot is átaludhatunk, de célszerű ezt a lehetőséget választani akkor is, ha mondjuk, körül szeretnénk nézni a piacon, de éppen most esteledett ránk, és a kereskedők már nyugovóra tértek. Mert ilyen is van ám: nemcsak a napszakok váltakoznak dinamikusan, hanem az egyes karaktereknek is megvan a napi rutinjuk. Éjszaka például jóformán csak az őrök maradnak kint (ilyenkor megnő a szörnyek száma is), a nap első sugaraival viszont sorra lepik el az utakat a járókelők.

A piacon lehetőségünk nyílik, jó néhány hasznos holmi beszerzésére a kereskedőktől, ám fegyverek és páncélok ügyében célszerű a kovácshoz fordulni, aki az összetevők, valamint egy jelképes összeg fejében készséggel áll a rendelkezésünkre, hogy elkészítsen számunkra egy-egy különleges darabot. Értelemszerűen az ilyen tárgyak jóval hatékonyabbak, mint azok, amiket a piacon vásárolhatunk. Witcherünk ezúttal is két kardot cipel a hátán, méghozzá egy acél- és egy ezüstkardot. Míg előbbi az emberi ellenfelek ellen hatásos, addig utóbbival a szörnyeket tizedelhetjük eredményesebben. A főzetekhez szükséges hozzávalókat is beszerezhetjük a piacon, ám a növényi összetevőket magunk is összeszedhetjük az erdőben, ill. egyes legyőzött szörnyek különböző szerveit magunkhoz véve is fontos alapanyagokhoz juthatunk. Ezeket természetesen el is adhatjuk, vagy akár csak el is dobhatjuk, és ilyen tevékenységre időnként szükség is van, hiszen nem tarthatunk magunknál végtelen mennyiségű tárgyat, mert különben witcherünk túlterhelődik, és a nagy súly alatt lényegesen veszít a gyorsaságából.

Kanyarodjunk vissza egy picit a történethez. Mint már említettem, ez a játék egyik legnagyobb erőssége, hiszen nem kis fejtörést okozhatott a készítőknek a szálak olyan szinten való csavargatása, hogy az 16 különböző végkimenetelhez vezessen. Hogy ezek közül melyiket kapjunk, az természetesen a mi döntéseinken múlik. A számtalan dialógus során rengeteg választás elé állítanak minket, de szerencsére mindig akad olyan lehetőség, ami közel áll a nézeteinkhez, és segít eldönteni, hogy végül melyik lehetséges válasz mellett tegyük le a voksunkat. Az egyik legnagyobb döntést rögtön az első felvonás végén kell meghoznunk, és ez azért nagyon érdekes, mert bárhogy is választunk, az egy teljesen más irányban fogja folytatni a történetet, más helyszíneken, más szereplőkkel. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy egy esetleges második végigjátszásra is bőven tartogat meglepetéseket a Witcher 2, és az amúgy sem kevés játékidőt ezáltal mintegy megduplázva, egy igen tisztességes mennyiségű játszató percet tudhat magáénak, ami azért elég ritka manapság.

A főküldetések mellett elvállalhatunk pár mellékküldetést is, melyek során nemcsak tapasztalati pontokhoz juthatunk, de még pénztárcánkat is megtömhetjük. Ezek nagy része egyébként kimerül az űzd-ki-a-szörnyeket-a-barlangból szintű felkérésekben, de vannak összetettebb feladatok is. Lehetőségünk van továbbá kockapókerezni, szkanderozni, ill. kocsmai verekedésekben részt venni, és ezek során még hírnevet is szerezhetünk magunknak. A kocsmán kívül még a bordélyokban is lehetőségünk nyílik kiereszteni a gőzt, az első rész szemérmességéhez képest pedig különféle szoftpornó jeleneteket kapunk.

A történet mellett a Witcher 2 másik nagy erőssége a lenyűgöző látvány. A grafikusok remek munkát végeztek: a tájak meseszépek, a karakterek pedig lehengerlőek. Geralt borostájától kezdve a ruhák díszítésein át a meztelen női testekig minden olyan aprólékosan kidolgozott, hogy öröm nézni (valószínűleg sokan éppen ezért még mindig a harmadik képet bámulják). A szörnyek is igen tetszetős külsőt kaptak, és elég sok fajtájukat felsorakoztatja a játék: van itt hárpia, gargoyle, lidérc, bűzdémon és még rengeteg másik ellenfél, ami csakis arra vár, hogy Geralt ezüstkardja sújtson le rá. Sajnos a készítők valamilyen érthetetlen oknál fogva a játékon kívül helyezték el a grafikai beállításokat, így azok a játékosok, akik nem rendelkeznek a legmagasabb értékekhez szükséges erőművel, valószínűleg jó néhányszor újra fogják indítani a Witcher 2-t, mire megtalálják az optimális beállításokat. Érdemes még néhány szót említeni a zenékkel kapcsolatban. Én a poszt megírása közben is a soundtracket hallgatom, amit mellesleg a készítők voltak olyan kedvesek, és a kiadáshoz mellékeltek (meg ezen kívül még számtalan extrát, szóval érdemes beruházni rá, és nem csak lewarezolni). Magával ragadó, és elképesztően hangulatos dallamokat sikerült összerántania a zeneszerzőnek, amik tökéletesen illeszkednek a középkori fantasy stílusához.

A május 17-i megjelentetést talán egy kicsit elhamarkodták a készítők, mert a program számos gikszert tartalmazott, amit azóta már két patch-csel is igyekeztek kiküszöbölni, de még így is akad pár apróság, ami javításra szorul. Ez azonban nem sokat von le az Assassins of Kings értékéből, hiszen a rajongók panaszainak meghallgatása és a lelkiismeretes munka meghozta gyümölcsét, és a CD Projekt RED csapata ismételten egy olyan játékot dobott piacra, amit az akció-RPG-k kedvelői még sok-sok évig emlegetni fognak. 9/10

5 komment

Címkék: rpg játékteszt witcher

A bejegyzés trackback címe:

https://mediaviagra.blog.hu/api/trackback/id/tr372991565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Swarm · http://filmfreakblog.blogspot.com 2011.06.17. 14:40:59

Eddig csak jót hallottam róla, lehet, hogy "kipróbálom". A zenék amiket hallottam belőle nagyon jók, a videóbemutatók is tetszettek, grafikailak, meg talán ez a legszebb játék jelenleg.

Vlagyimir Iljics 2011.12.23. 21:35:52

Szerintem a Witcher látványtechnológiailag nem csak a kommersz kaland-RPG műfajban, de minden játékot, akár még a legújabb csúcsnak tartott, Battlefield-et vagy Call of Duty-it is elér. Verni azért szerintem nem veri. De RPG játékosok közt ismert, hogy ez a műfaj egy kicsit kvázi le van mindig maradva grafikailag több okból, illetve egy fő okból a lényegesen bonyolultabb történet, sokkal összetettebb komlexebb játékmenet, a szabadon bejárható terep stb stb; tehát az egyik ok, hogy sokkal tovább tart elkészíteni egy ilyen játékor, mint egy csilivili piff puff, agyhalott konzolos shooter torzszülöttet... A másik ok pedig, hogy eleve a szofisztikált komplexitás, kapacitást vesz el a látványtól, hiszen egyetlen fejlesztő cég sem kátpalan krőzus, hogy még emellé feljessszen egy legutolsó technológiai szerinti grafikát.
A Witcher 2 ezt a trendet bontja meg, de sajnos amit réven nyerünk a vámon veszítjük, Ugyanis - bár a fejlesztési idő hosszúsága maradt, azonban a szofisztikált komplexitás lecsökkent, a grafika feljött a legújabb technológiák, a friss, menő shoot-erek szintjére, azoban emiatt kaptunk egy gyönyörű, de lebutított konzol szintű kalandjátékot. RPG-nek nevezni, az RPG műfaj vérlázító megsértése lenne. (az előző részre ez nem mondható el!)
Tehát látvány top, hangulat top, zene stb, techát a külsőséges technológiák tekintetében top.
Azonban hába a 16 féle befejezés, sajnos RPG-seknek csalódás. Rövid, pár nap alatt végigjátszahtó és vannak ma már shooter, akciójátékok, amik komplikáltabbak sajnos...
Ettől még összességében egy zseniáls, látványos szórakoztató, egyedi remekmű, csak műfaji besorolásban a helyére kell tennei. Ez bizony egy RPG-re emlékezetető akció-kaland játék, és semi más...

Vlagyimir Iljics 2011.12.23. 21:38:02

....elütéseket látom, kérem nem belekötni... fáradt vagyok...

Dr.Jones · http://mediaviagra.blog.hu 2011.12.23. 21:56:41

@Vlagyimir Iljics: Sok igazság van abban, amit írtál, de én még mindig úgy érzem, hogy ez inkább egy nagy adag kaland- és akció-elemmel átszőtt RPG, semmint egy RPG-elemekkel dúsított akció-kalandjáték, gondolok itt elsősorban a kidolgozott fejlődési rendszerre, vagy a történet alakulását befolyásolható döntések összességére. Szóval ha csak egy picit is, de nálam a mérleg az RPG irányába billen.

Vlagyimir Iljics 2011.12.24. 16:03:21

@Dr.Jones: Hát nézd... Ilyen fejlődési rendszer van már sima akciójátékokban is manapság. Nézz meg egy Neverwintert vagy Morrowindet, az RPG-s fejlődési rendszer.
Igazából egyébként a Witcher elsőző része Neverwinter Nights alapokon nyugodott és épppen ezért arra mindenképpen rámondom nyugodtan, hogy kaland RPG, e a második rész tekintetében részemről, legfeljebb emiatt tennék kis engedményt. De igazából tök mindegy mi a kategória. Nem?
A játék baromijó, nagyon élvezetes, látványos, hangulatos. Hiba nincs benne...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...
süti beállítások módosítása