Jones kritikája:

Az van, hogy megint nem nagyon tudok (és nem is akarok) vitába szállni a neten fellelhető kritikák többségével, ugyanis bármekkora csalódást is jelentett számomra Matthew Vaughn előző képregényfilmje, a Kick-Ass, és bármennyire is gagyinak találom az X-Men trilógiát, a First Class bizony jó lett. Nem nagyon jó, de közel van hozzá.

Azért természetesen óriási elismerés jár, hogy valaki képes volt egyetlen filmbe belepasszírozni a mutánsok megjelenésének terjedelmes történetét úgy, hogy nemcsak érthető, hanem élvezhető is legyen, de sajnos a dolognak megvan a maga árnyoldala is, ez pedig nem más, mint a sietség. Túl sok mindent kellett belesűríteni ebbe a két órába, de az az érdekes, hogy én mégse zsúfoltnak, hanem inkább kevésnek éreztem a felvonultatott eseményeket.

A film Charles és Erik kiindulópontjára, majd szövetségessé, végül barátokká válására gyúr leginkább, így sok mellékszereplő tulajdonképpen esélyt sem kap a kibontakozásra, pedig marha érdekesnek tűnnek szinte valamennyien. Sajnos a felkutatásukat és a kiképzésüket is pár perc alatt lerendezik, pedig lett volna még lehetőség mindkettőben, de nekem még így is ezek a részek tetszettek leginkább.

Furcsamód akcióból elég keveset kapunk, és ezt a mennyiség mellett a minőségre is értem, hiszen a First Class a mai képregényfilmek látványorgiáihoz képest ilyen téren nem nagyon igyekszik felvenni a versenyt. Nincsenek nagy, epikus összecsapások, melyek során emberek ezrei hullanak el és városok dőlnek romba, de ami még ennél is meglepőbb, hogy ezek hiányát nem is nagyon érezzük. Vizuálisan teljesen rendben van a film, csak érezhetően nem akar belemászni az egyszerű, látványra építő popcornfilmek skatulyájába, és nem is kell neki, hiszen van egy érdekes története, amit kisebb-nagyobb sikerrel elő is tud adni úgy, hogy az nemcsak fogyasztható, de még szórakoztató is legyen anélkül, hogy kétpercenként CGI-lavinát kellene zúdítania a nyakunkba.

Azt hiszem, ez végszónak tökéletes volt, úgyhogy én nem is szaporítom tovább a szót. Akit nem zavar, hogy nincs minden a szájába rágva, és nem vár Álomháború-színvonalú harcokat, azt valószínűleg nem fogja csalódás érni. Tőlem kap most egy 7/10-et, de nyugodtan képzeljetek oda mellé még egy felet.

Gevin kritikája:

Amikor az első promóanyagok hópiheként kezdtek szállingózni egy X-men előzményfilmről, akkor az "ez jó lehet" volt a legtávolabbi gondolatom, ezt pedig egyre inkább kezdték megerősíteni, amikor több és több a minőségre nagy ívben fosó, iszonyatosan elbarmolt és rossz koncepciójú poszterek érkeztek a filmhez. Az előzetes ugyan jó volt, de még nagy százalékban kétesélyes, így egyetlen kapaszkodó maradt csupán: a rendező, akit Matthew Vaughnak hívnak. Az a Vaughn, aki a Kick-Asst egy elbarmoltan szórakoztató és brutálisan véres R-besorolású képregény adaptációvá alakította, és ezzel a fiatalabb közönséget megvette kilóra - és nem utolsó sorban előtte rendezett egy Csillagport. Az X-men: First Class dinamikus eredettörténettel szolgál, amiből ugyan kihagyja a bagázs felét, de az a két mutáns, akit szembeállít egymással maradandó nyomot éget a képregény feldolgozások mára már túlzsúfolt és erőltetett sorai közé.

Egy centin múlt, hogy a történet ne avanzsálódjon Magneto-spin-offjába, de még így is az ő jelenléte terelte feszes, karakterizációs mederbe azt az erőtől duzzadó blockbustert, amely minden jellegzetes vonása ellenére, képes drámaivá válni, és mindezt nem gagyi Pókember szinten teszi. Erik és Charles megismerkedése, barátsága, majd végül ellenfelekké válása jelenti a cselekmény szerves részét, miközben azért folyamatosan történnek az események a vásznon, megismerjük az elsőként feltűnő mutánsokat, és egyre tisztább képet festenek elénk, a már ismert karakterek besorolását illetően.

Michael Fassbender egyszerűen összeforrt Magneto karakterével, amelyet úgy alakít, hogy mindenki elől ellopja a showt, miközben James McAvoy is tökéletes választás Charles szerepére, a laza és intelligens humorával látszik, hogy megtalálta a karaktert. Már a nyitójelenet nagy horderejű snittel kezd, ahol a kis Eriktől elszakítják az édesanyját, majd az a harag amely szó szerint hatalmas méreteket ölt, itatja át a filmet a drámaiság legfőbb tulajdonságaival. A folyamatos bosszúvágy, a törtető jellem, tökéletes és elmélyített motivációkkal vértezi fel a karaktert, amelyet aztán Charles Xavier megjelenése képes csak csillapítani. Erik és Charles barátságát apránként mélyíti el a forgatókönyv, nem kapkodva, a fontosabb állomásait tisztességesen kifejtve, még a katarzis beteljesülő csúcspontja sem siklik át giccsbe, épp ellenkezőleg, átütő erővel hat a nézőre. A végkifejlet ismeretében pedig gyönyörű látni a karakterfejlődéseket, amelyek végül a kiforrt elvek és jellemek megtestesítőiként vívják majd folyamatos szellemi csatáikat. A kettejük viszonyára - habár inkább előbbiére - Sebastian Shaw reflektál, az uralkodásra vágyó náci vadállat, akit Kevin Bacon totális átszellemültséggel játszik - mondjuk a képességeit figyelembe véve ez nem is annyira meglepő.

Mivel az Erik kontra Charles struktúrára fókuszáltak a készítők, így bizony kevés idő jutott a többi feltűnő mutánsra, de még így sem vesztett sokat a lendületből. Mistyque bemutatása és folyamatos vívódása kifejezetten remekül működött - pedig nem a kedvencem a karakter - A bestia felfedése egészen meglepő és tetszetős fordulat, annak ellenére, hogy az ábrázolása néha egyenesen röhejesként hatott. Emma Frost karaktere szinte elveszett, mert January Jones ismét bizonyította, hogy a Mad Men-en kívüli terep túl idegen számára. Amit kifejezetten sajnáltam, hogy a pirosan vibráló Azazelről semmit sem tudtunk meg amellett, hogy kibaszott ügyesen használja képességét az emberek likvidálására.

Vaughn akciójelenetei jó arányúak és remek érzékkel robbannak megfelelő ritmusban. Nincs bennük törés, pontos és jól kivitelezett harcokkal találjuk szembe magunkat. Éppen ezért itt ellentmondanék Jones-nak, mert a két hosszabb akciójelenet bizony sokkal több töltettel bír, mint akár egy Transformers-i csata, amiben a fél város elpusztul mégsem érezni semmi különöset, még csak élvezetest sem. A minőséghez éppúgy illik, mint a profi forgatókönyv, a jellemfejlődés vagy a két főkarakter motivációja. Kifejezetten élveztem az apróbb megmozdulásokat is, a mutánsok felfedezésén alapuló jelenetekben például kifejezetten jól lélegezhetett fel a film a komorabb hangulatból, ahol a betrappoló cameo egyszerűen zseniálisan hatott.

A finálé hajszálpontos átíveléssel vetíti előre a cselekmény történetét, ami a folytatást illetően a bevételeket elnézve egyáltalán nem lehetetlen, és azon ritka esetek közé sorolandó, ahol meg is érdemli, hogy egy újabb részt kapjon. Mert ugyan Hollywood ezekből az adaptációkból él már sok éve - talán éppen ezért - érdemes kiszelektálni közülük azokat, amelyek a legjobban sikerülnek, átütő erővel viszik filmre a képregény sorait és ábráit. Matthew Vaughn pedig azok közé tartozik, akik képesek erre. 8/10