Nálam nem alakult ki szerelem első látásra a Dexterrel való megismerkedésemkor, sőt, néhány évnek el kellett telnie, mire adtam egy második esélyt mindenki kedvenc sorozatgyilkosának, hátha mégis beszippant abba a kellemesen hátborzongató világába. Eleinte az összes karakter borzasztóan irritált, egy se akadt köztük, aki egy kicsit is szimpatikus lett volna, de mégis mindig megnéztem a következő részt, és az első évad végére egészen megkedveltem a sorozatot. A Miamira jellemző fülledt forróság, a pálmafák és a pezsgő élet ellenére volt benne valami fagyos, valami ismeretlen, valami halott. Ezt a valamit Dexter Morgannek hívják, és minden alkalommal a hideg futkosott a hátamon, amikor kimért nyugodt hangján közölte: „Ma van az az este.” Bármennyire is nem kedveltem az elején, idővel meggyőzött arról, hogy erre a karakterre bizony fel lehet építeni egy sorozatot. Azóta pedig kíváncsian követem Dexter jellemének fejlődését, ami az 5. évadban egy teljesen új szintre lép.

Az előző évadokhoz képest egy szokatlanul sokat kockáztató, kissé felelőtlen Dextert kapunk, akinek nemcsak vérelemzőként, hanem családapaként is helyt kell állnia, ráadásul a Sötét Útitársát is ki kell elégítenie. Ez utóbbi tevékenységéhez nem várt segítséget is kap, de hogy ne legyen túl egyszerű a dolga, az őrsről valaki szaglászni kezd utána. Kicsit olyan fílingje van a dolognak, mintha összegyúrták volna a szerintem legjobb második, és a szerintem leggyengébb harmadik évadot, az eredmény pedig egy erős közepes 12 rész lett, lassú történetvezetéssel; néhol kiszámítható, máshol egészen ütős fordulatokkal; ill. egy kissé megváltozott, de továbbra is szerethető Dexterrel.

Bővebben és spoileresen a tovább mögött.

Dexternek nem áll túl jól a szénája: a felesége halott, Astorék gyűlölik, ráadásul Harrisonra is vigyáznia kell. Utóbbi két gondja hamar megoldódik, hiszen a gyerekek az orlandoi nagyszüleikhez költöznek, Harrison pedig kap egy külön bejáratú bébiszittert. Már csak Rita halálával kell valahogy elszámolnia hősünknek, aki magát hibáztatja, amiért nem végzett rögtön Szentháromsággal, amikor alkalma nyílt rá. Látszólag ugyan a szomszédot is jobban megrázta az eset, mint Dextert, de a vérelemző valójában teljesen összetörik, és csak egyetlen terápia segíthet rajta: újra ölnie kell.

A harmadik évadban már láthattuk, milyen az, ha Dexter kap egy cinkostársat, és bár akkor nem sült el túl jól a dolog, az írók úgy gondolták, hogy ideje behozni egy új társat a magányos Dexter mellé. Így kerülhetett képbe a Julia Stiles által alakított Lumen Pearce, Dexter egyik áldozatának, bizonyos Boyd Fowlernek az áldozata, aki mellesleg szemtanúja lesz hősünk rituáléjának. Az ő kapcsolatukra éleződik ki az egész évad; nyomon követhetjük, miként segítenek egymásnak megszabadulni a lelküket nyomó terhektől.

Bár a harmadik évad pont azzal lett elrontva, hogy Dexter szerzett egy barátot a felettébb irritáló Miguel személyében, ezúttal kifejezetten jót tett a sorozatnak ez a lépés. Lumen több szempontból is érdekes karakter. Eleinte tart Dextertől, de később nemcsak a bizalmába engedi, hanem el is fogadja őt olyannak, amilyen. Amikor pedig világossá válik, hogy a lánynak is megvan a maga sötét útitársa, kapcsolatuk egy új szintet ér el: tettestársak lesznek.

A Chase-banda levadászása a legizgalmasabb eseménysorozat, tekintve, hogy ezúttal nem egyetlen célpont van, aki köré az évad épül. Persze Jordan Chase karaktere központi szerepet tölt be a banda életében, és hírnevének hála, őt nehezebb elkapni, mint az embereit, de végül ő is felkerül Dexter asztalára.

Az iszonyú lassan csordogáló epizódok után az évad végére felpörögnek az események, talán túlságosan is, ezért a befejezés igencsak összecsapottnak hat. Nagyon hirtelen, és már-már természetellenesen nagy szerencsével oldódik meg minden, de nem is ez a legfőbb probléma, hanem az, hogy egyrészt kiszámítható, másrészt pedig erőltetett a zárás. Az írók sajnos nem voltak elég merészek, pedig akkora cliffhanger-lehetőség volt a végén, hogy az ujjainkat is lerágtuk volna szeptemberig.

Mint már említettem, baromi lassan bontakozik ki a cselekmény, és ez jó néhány üresjárathoz vezet, mivel a párbeszédek sem olyan érdekesek, mint azt elvárnák, és még az apró poénok is szinte teljesen kivesztek a sorozatból. Masukát például alig látni, pedig ő mindig is üde színfoltja volt a Dexternek. Az érdeklődést egy egészen új módszerrel igyekeznek fenntartani, mégpedig azzal, hogy Dexter hibát hibára halmoz. Semmi sem úgy megy, ahogy eltervezte, egyfolytában a lebukás szélén áll, pedig ezeknél jóval kisebb figyelmetlenségek is súlyos következményekkel jártak az előző évadokban.

Mellékszálak természetesen vannak, melyek közül az egyik erősen emlékeztet a második évadra, hiszen egy rendőr lohol Dexter nyomában, és egészen közel kerül ahhoz, fényt derítsen hősünk titkos énjére. Eközben – hogy némi romantika is legyen – Quinn összejön Dexter elrajzolt fejű húgával, Debra „Kibaszott” Morgannel, aki mellesleg egy másik gyilkossági ügyben is nyomoz. Batista és Laguerta házassága pedig hullámvölgyeken megy keresztül. Debráék nyomozós melléksztorija tartogatja kb. a legtöbb akciót és izgalmat, bár az írók vagy elfelejtik elvarrni, vagy szándékosan hagyják lógva ezt a szálat. Ezáltal mindenestre ki is lóg rendesen a történetből, annak ellenére, hogy az elején még úgy tűnik, mintha ez lenne az évad fő ügye, ami megoldásra vár. Borzasztó érdekesnek ígérkezett a levágott és kidekorált fejekkel, kár érte.

Maga az évad nagyjából annyira szétszórt, mint Dexter Morgan élete a felesége halála után. Erősen ingadozik a színvonal, és nem nagyon akar magára találni a sorozat, bár kétségkívül tartogat pár kellemes meglepetést. 6/10-et adok rá; nem a legrosszabb évad, de láttunk már ennél sokkal jobbat is.