A tévének hála, az elmúlt jó néhány év alatt igazi klasszikussá nőtte ki magát a két csipkelődő szomszéd története, ami annyira hozzátartozik már az Ünnepekhez, hogy egyszerűen nem telhet el karácsony Max Goldman és John Gustafson nélkül.
A két öreg szomszéd hétköznapjai látszólag unalmasan telnek, reggelente kiássák a kocsijukat a hóból, beugranak a helyi vegyesboltba sörért, aztán irány a tó, és kezdődhet a pecázás. Közben azért elég keményen oltják egymást, de ettől még ők a legjobb barátok. Ez a barátság viszont veszélybe kerül, amikor a szemközti házba beköltözik egy facér nő, aki mindkét hősünk szívét megdobogtatja.
Az egyik legérdekesebb epizód, ami emlékeim szerint hatalmasat ütött, amikor először láttam. Azóta az egyik legnagyobb kedvencemmé nőtte ki magát.
A Végső állomás széria alkotói ezúttal sem eveztek ismeretlen vizekre, hanem egy kis ünnepi mészárlást hoztak el nekünk, az 1974-es Fekete karácsony remake-je által. Sajnálttal közlöm már itt az elején, hogy színvonalban a Végső állomás gyengébb részeihez közelít, vagy talán még azoknál is rosszabb.
A világ legidegesítőbb narancsa ezúttal a Mikulást kergeti az őrületbe. Minimális angoltudás szükséges a megértéséhez.
A karácsonyi vígjátékok már jó ideje képtelenek megújulni, és erre remek példa a Kiskarácsony mindenáron, mert egy ezerszer látott történetet mesél el, miközben a régi nagy klasszikusok ötleteiből építkezik. Meglepő módon azonban, mindezek ellenére is egy viszonylag korrektül összerakott, egészen szórakoztató családi film lett.
Ehhez túl sok mindent nem kell hozzáfűzni. Beteg, mint mindig.
