Egy város, egy éjszaka, tíz történet, rengeteg gyilkosság

A legenda szerint október 31-ének éjszakáján a világunkat a túlvilágtól elválasztó fátyol elvékonyodik, s a gonosz szellemek képessé válnak átlépni a határt, hogy napkeltéig szabadon járhassanak köztünk. Annak érdekében, hogy ne tudják megkülönbözetni az élőket a holtaktól, s hogy ne tehessenek kárt senkiben, az emberek igyekeznek minél ijesztőbb maskarákba bújni, hogy ezáltal vezessék félre a rémségeket. Egy csendes, amerikai kisvárosban azonban a szokásosnál is több gonosz teremtmény tevékenykedik Halloween éjszakáján, és nem mind a túlvilágról érkezett…

Ha nagyon akarnám utána tudnék járni, hogy miért szokás ma utálni Denis Leary-t Hollywoodban vagy a világon bárhol, de teljesen értelmetlen lenne, mert én azok közé tartozom, akik bírják a palit. És legújabb showja az FX-en pont a világ azon kis szeletének szól, akik térdcsapkodva tudtak sírva röhögni a macsókomédia egykori királyán, a Rescue me-n.

John Hughes 34 éves volt, amikor megrendezte első filmjét, a Sixteen Candles-t. Máig hihetetlen, és szinte utánozhatatlan az a kamaszos őszinteség, amely belengi műveit, ahogy gyereklelkű, a felnövés küszöbén küszködő karaktereivel bánik a 80'-as, '90-es évek színpompás Amerikájában. Rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy a tinédzsereket ne leereszkedően, életidegenül, hanem hiteles és komikus valójukban mutassák meg a nagyközönség számára és tegyék kortalan szórakozássá filmjeiket.

Hughes jövő februárban lenne 66 éves.

Mozivásznon büntet a slepp

A Törtetők 8 évadon át kergették a hollywoodi álmot a tévében, s négy évvel azután, hogy lefutott az utolsó rész is, eljött az ideje, hogy Vincent Chase és díszkísérete a mozikat is meghódítsák. A film létrejötte pedig már önmagában egy rakás kérdést vet fel: Képes lesz megugrani a rajongók elvárását? Érteni fogják, akik nem ismerik a sorozatot? Érdemes volt ezt tévé helyett moziba küldeni? Szükség volt-e egyáltalán erre a filmre?

Az HBO minden bizonnyal kompenzálni akarja az Entourage és a How To Make it America-t hiányát, mert a Peter Berg és Marky Mark Wahlberg által producerált BALLERS nagy igyekezettel hajaz ezekre. Nyilván előbbiről beszélhetünk főleg, igaz egyiknek sem ér a nyomába egyelőre, de ebből még bármi lehet.

Focus (2015)

Ha con-filmről beszélünk nálam Ridley Scott Trükkös fiúk-ja a top. Semelyik műfajbeli mozi nem tudott kiváltani belőlem olyan ambivalens érzéseket, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem. A Focus egy háromszög bonyolultságával operál, de őszintén szólva a puritán egyszerűsége egyben az erénye. Nem játszik hatalmas fordulatokkal, nem akarja irdatlanul átvágni a nézőt, és mégis mindemellett baromi kellemes, színes (a helyszínekből ömlik a hangulat), szórakoztató darab a maga módján. Will Smith végre kapott egy testhezálló szerepet, amiben egyszerre lehet lezser, kemény, eszes és komikus. Margot Robbie pedig egy istennő, a jelenléte bárhol emeli a színvonalat - és itt most nem elsősorban a tehetségéről beszélek, bár az is van neki. 7/10

Minden jóban van valami Hoff – tartja a mondás, amit most találtam ki. Az ember, a mítosz, a legenda, az amerikai kincs nemrég már csapást mért az agysejtekre egy szokásosnál is elvetemültebb videoklippel, ami a Kung Fury c. csoda főcímdalához készült. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy a ’80-as évek legmenőbb filmjeinek életérzését megragadó, ill. azt kifigurázó rövidfilm minden perce sokkolni fog, de a T-Rexen lovagoló gépfegyveres vikingekkel és agresszív náci robotsassal meg kung-fuzó Hitlerrel büntető Kung Fury túlszárnyalta a legvadabb elképzeléseinket is.

A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.

Agyrepesztően jó stílusparódia

A vírus gyorsan terjedt; zombivá változtatta az emberiség felét, hogy aztán ők elfogyasszák reggelire a másik felét. Nem nehéz kitalálni, hogy kik voltak az első áldozatok: a dagadékok, a zsírgolyók, szegény kis hájpacnik. Valahogy így vázolja fel az alaphelyzetet Columbus (Jesse Eisenberg), a maréknyi túlélő egyike, aki saját kis szabályrendszert állított fel élettartama maximalizálásának érdekében. Nincs is ezzel semmi probléma, éli szépen magányos kis életét, mígnem a sors összehozza egy Tallahassee nevű fazonnal (Woody Harrelson), akinek érdekes módon Zombieland nem a földi poklot jelenti, hanem sokkal inkább egy végtelen játszóteret…

Julia Roberts ma ünnepli a 47. szülinapját. Ezúton kívánunk Boldog Szülinapot a Pritivumennek.

„Pretty Woman, i don’t believe you, You’re not the truth..”

Elmondom, miért szeretem ezt a filmet. Mert pofonegyszerű és ezt nem rest kimutatni. Három alapvető dologról szól: money, fuck, love. That’s it. A Pritivumen még abból a Hollywoodból származik, amely nem félt attól, hogy a produkció, amit előállít, szimpla, mint egy kotongumi. Hogy nem szól többről, mint arról, hogy a jól fésült, szemérmetlenül gazdag bizniszmen beleszeret az útszéli lotyóba. Beverly Hills, 90-es évek, gejl zenék, kurvás göncök, kaviár, limuzion, drog és hatalmas mosolyok. Ez még az az Amerika, ahol bármi megtörténhet. De Gary Marshall rendező és J.F. Lawton forgatókönyvíró (aki többek között a Seagal féle Úszó erődöt is firkálta) maradtak ennél a hétköznapi alapkoncepciónál (kvázi klisé a valóságból).