Kiábrándító évadot zárt a History Channel első saját gyártású sorozata, ami 10 epizód alatt egyszer sem tudta felidézni az első két szezon nagyszerűségét, bármennyire is próbálkozott – vagy inkább nem próbálkozott. A Michael Hirst (Tudorok, Camelot) kreálta Vikings harmadik évada egy lagymatag kezdést követően szokatlan fásultsággal evickélt el a földműveléstől Párizs ostromáig, mialatt vajmi kevés ígéretét váltotta be.

Nem tudom, hogy Steve McQueen választotta-e a témát, vagy az őt, de őszintén szólva örülök neki. Mert gondoljunk csak bele mi lett volna, ha teszem azt szegény megvénült, szentimentálissá vált Spielberg bácsi kaparintja meg a feldolgozandó igaz történetet. Az biztos, hogy minden második jelenetben a gyapotföldek vagy a lenyugvó nap sugaraiban, vagy könnyzáporban úsztak volna nyakig elmerülve a giccsben. Nem, ehhez a kissé agyonrágott témához egy olyan vizualitás kellett, melyet McQueen az utóbbi időben hozott magával a filmiparba. Dokumentarista és nyers. Más kérdés, hogy igazán újat ő sem tudott hozzátenni a zsánerhez, és hiábavaló a próbálkozás, mert ez a film akkor is Oscarra hajt, ha nem akar.

"Ha volt valaha is két olyan ember, aki félreértette egymást, azok mi vagyunk. - Anse Hatfield"

Minden 1863-ban kezdődött Nyugat-Virginiában. Anse Hatfield (Kevin Costner) és Randall McCoy (Bill Paxton), a két egy oldalon harcoló bajtárs ekkor még nem sejtette, hogy életük hátralévő részében olyan gyűlölködés, ellenségeskedés és viszály feszül majd kettejük és rokonaik közé, amely egy eposzi háborúhoz vezet. Hatfield elnézve a fennálló helyzet jelenlegi állapotát, úgy dönt, hogy dezertál, ami McCoy határozott és rendíthetetlen életszemléletében súlyos bűnnek minősül. Ez az első apró, de a későbbiekben annál jelentősebb összetűzés szolgáltat alapot a szikrázó feszültséghez, ami kialakul a két család között. Amely végül hosszú, fájdalmas és gyötrelmes vérengzéshez vezet.

A Kevin Reynolds rendezésében és Kevin Costner producerálása alatt készült minisorozat, debütálásakor kábeles nézettségi rekordot döntött.

A kilencedik légió története már a könyökünkön jön ki; ezerféleképpen mesélték el, dolgozták fel, gondolták újra, ezért most nem is nagyon fárasztanak minket ezzel, helyette inkább kapunk egy akciódúsnak és kalandosnak tűnő, ám legbelül teljesen üres folytatást.

Nem nagyon áradozott senki erről a filmről, ezért én se vártam sokat tőle, és talán ez is közrejátszott abban, hogy milyen jól elszórakoztatott a Centurion.

Neil Marshall rendező egy nyúlfarknyi ötletből építkezett, és nem azt mondom, hogy sikerült kihoznia belőle a maximumot, de azért szépen felépítette a filmet. Ami rögtön szimpatikussá tette számomra, az a viszonylag rövid, bő másfél órás játékidő. A történelmi filmek többségéhez képest nem akar nagyra törni; egyetlen célja a szórakoztatás, ami ugyan néha a hitelesség rovására megy, de ettől még egy izgalmas, gyors sodrású mozit kapunk, ami nem tesz felesleges köröket, nem viszi túlzásba a drámát és egy pillanatra sem válik unalmassá vagy giccsessé.