Egy város, egy éjszaka, tíz történet, rengeteg gyilkosság

A legenda szerint október 31-ének éjszakáján a világunkat a túlvilágtól elválasztó fátyol elvékonyodik, s a gonosz szellemek képessé válnak átlépni a határt, hogy napkeltéig szabadon járhassanak köztünk. Annak érdekében, hogy ne tudják megkülönbözetni az élőket a holtaktól, s hogy ne tehessenek kárt senkiben, az emberek igyekeznek minél ijesztőbb maskarákba bújni, hogy ezáltal vezessék félre a rémségeket. Egy csendes, amerikai kisvárosban azonban a szokásosnál is több gonosz teremtmény tevékenykedik Halloween éjszakáján, és nem mind a túlvilágról érkezett…

Egészen a film utolsó húsz percéig kitartóan kerestem a választ arra, hogy J.C. Chandor (a Krízispont és a Minden odavan direktora) miért forgatta le az A most violent year-t. Egy gengszterfilm köntösbe csomagolt nem-gengszterfilmet miért akar mindenáron annak eladni, ami valójában nem. Hogy az 1981-ben játszódó történet a maga sárga-fekete szűrőjén keresztül miért akar olyan rohadtul klasszikus gengszterimázst idézni avagy egy tisztességes, a maga igazáért és céljaiért utolsó erejéig küzdő férfi mire képes azért, hogy ne térjen le az útról, akkor sem, ha minden körülmény arra kényszeríti, hogy törvényt szegjen és olyan eszközökhöz nyúljon, amik besározzák a nevét.

Abel Morales (Oscar Isaac ugyan kimagaslóan jó, de messze nem olyan emlékezetes, amilyennek szánták) végül így vagy úgy, vértől nem mentesen, de a tiszta oldalon marad.

Kim Jee-woon negyedik filmje egy pengevékony cselekményre felépített, heroikus gengszterfilm. A Két Nővér megbabonázó, misztikus drámaisága után az A Bittersweet life egy kicsit vézna. A motivációk majdhogynem életképtelenek, a karakterek cseppet sem emlékezetesek, a színészek rutinmunkát végeznek, de szerencsére van egy "DE": Kim Jee-woon nem véletlenül (bár sajnálatos módon) váltotta meg a belépőjegyét Hollywoodba. A rendezés és a fényképezés vérprofi.

Focus (2015)

Ha con-filmről beszélünk nálam Ridley Scott Trükkös fiúk-ja a top. Semelyik műfajbeli mozi nem tudott kiváltani belőlem olyan ambivalens érzéseket, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem. A Focus egy háromszög bonyolultságával operál, de őszintén szólva a puritán egyszerűsége egyben az erénye. Nem játszik hatalmas fordulatokkal, nem akarja irdatlanul átvágni a nézőt, és mégis mindemellett baromi kellemes, színes (a helyszínekből ömlik a hangulat), szórakoztató darab a maga módján. Will Smith végre kapott egy testhezálló szerepet, amiben egyszerre lehet lezser, kemény, eszes és komikus. Margot Robbie pedig egy istennő, a jelenléte bárhol emeli a színvonalat - és itt most nem elsősorban a tehetségéről beszélek, bár az is van neki. 7/10

Az olasz-amerikai Louis Zamperininek (Jack O'Connell meggyőző alakításában) mindössze egyetlen emberre volt szüksége, aki hisz benne. Aki elhitette vele, hogy sokkal többre képes, mint gondolná, hogyha az élet viharfelhői két kézzel szórják rá a villámokat, ő akkor is talpon tud maradni, akkor is képes jobb lenni mindenkinél és felülemelkedni.

Volt egy pillanat, amikor az volt az érzésem, hogy Antoine Fuqua saját magából csinál hülyét. Denzel még hatvan évesen is (isten éltesse, mert tényleg ma van a szülinapja) baszott keményen pislog és fúróval, szögbelövővel, meg dugóhúzóval nyirbálja az ellent, de Fuquanak még csak olyan mentsége sem lehet, hogy kiöregedett vagy kiégett. Egész egyszerűen a The Equalizer néhány jelenete a Training Day-hez képest (mert máshoz igazából nem nagyon mérhetjük) egy elbaszott nagy röhej a cselekményével együtt, ami egy papírfecnin elfér, mégis több, mint két órás filmet csináltak belőle.

De persze nem haragudhatok, mert Hollywood ki van fogyva az akciófilmekből.

Charlie (Harvey Keitel) hisz a megváltásban, a bűnbocsánatban, hogy a bűn parcellái között élve, nap, mint nap szembesülve saját tetteivel még kijárhat neki a megbocsátás. Hogy isten figyel, és ítél. Charlie, Scorsese első, önanalitikus szócsöve.

Az 1973-as Mean Streets Scorsese New York-trilógiájának első, meghatározó, de még karcos darabja.

Az esetek többségében, minden legendás énekes kezdetben egy patkánylyukból indul. Nos, a Coen tesók most ezt bekamerázták. És, ha voltaképpen semmimásra nem is jó legújabb szerzeményük, azt ragyogóan, már-már túlontúl depresszíven mutatja be, hogy a showbiznisz mennyire egy jéghideg, materialista, minden álmot, kitartást, verejtéket, de legfőképp szenvedélyt és érzelmet szétzúzó elbaszott egy szörnyeteg.

Llewyn Davis. Folk zene. 1961.

Dom Hemingway (2013)

Fel lehet itt emlegetni Guy Ritchie nevét, ha már angol gengszterekről van szó, de nem igazán érdemes. Már csak azért sem, mert Richard Shepard filmje fele annyira sem komoly, de vagányságában, humorában rendkívül jól hozza az ánglius szcénát, másrészről meg az öreg Ritchie mikor is forgatta az utolsót - 2008-ban? A Dom Hemingway Jude Law jutalomjátéka, aki centikre van attól, hogy elripacskodja, túlkáromkodja és hiteltelenné tegye a 12 év után szabadult megrögzött, hedonista bűnözőt, de szerencsére erről szó sincs. Ahogy forgatókönyvről se nagyon, szóval a Dom Hemingway felettébb szórakoztató pillanatai a dialógusokban csúcsosodnak ki, ami van annyira erőteljes, hogy az egész filmet elvigye a hátán Law pazar karizmájával. Ellenben a cselekmény aránytalan, egy jól előadott expozíció után gyakorlatilag ránk csapják a stáblistát egy elcseszett apa-lánya drámával. Gengsztertündérmese az egész. De annak szórakoztató. 7/10

A rohanó kisember felülnézetből

Látszik, hogy Ben Stiller komfortosan érzi magát a kamera másik oldalán is, mert minden képkockája tudatos, rendezett és egyenletes. Szóval a Walter Mitty esetében ezzel semmi gond nincs is, ellentétben azzal, hogy mennyire felszínes, inkoherens és fura mozi ez az utazóhátizsákba bugyolált dramedy az önmegvalósításról. A Walter Mitty titkos élete csúcs film lehetett volna - ezzel a mondattal pedig azt hiszem mindent elmondtam.