TeríTÉKEN a trehányság
Trilógiává bővült a Taken, de a rosszfiúk még mindig nem tanulták meg, hogy Bryan Mills nem tipikusan az az ember, akinek a családjával érdemes ujjat húzni. Nehéz felfogásuknak pedig meglesz az ára, amikor a feldühödött Liam Neeson újfent Predator-üzemmódba kapcsolja magát, hogy csapást mérjen az ellenségre.
Megölték a feleségét. Nem tudja, kik tették. De kideríti.
Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)
A Ted sikere után Seth MacFarlane teljesen érthető módon vérszemet kapott, így a 2. filmjében író-rendező-producer-főszereplő státuszok mindegyikét magára aggató humorzsák enyhén túlvállalta magát. Szerencsére szó sincs arról, hogy összeroppanna a feladat súlya alatt, de érezhetően húzza a vállát. Bár a sajátosan alpári stílusa kellően felforgatja a vadnyugat gyomrát a maga altesti poénjaival, sajnos összességében kevés olyan emlékezetes, kreatív ötletet integrált a forgatókönyvbe, amitől most egy közepesnél jobb műfajparódiáról beszélhetnénk. Az ötletek híján túlmagyarázott viccek és unalomig ismételt poénok mellett persze egy rakás hasfalrengető MacFarlane-geg és bizarr cameo asszisztál a frenetikus szereplőválasztáshoz, szóval egyértelműen nem egy rossz film ez, viszont nem is lesz éleTED vígjátéka.
Egy szörnyen rossz szörnyfilm
Utólag belegondolva elég reménytelen vállalkozás volt a kegyetlenül vontatott Monsters rendezője, Gareth Edwards részéről feltámasztani minden szörnyek leghatalmasabbikát, a kaijuk királyát, Godzillát. ’98-ban Roland Emmerich egy teljesen újraértelmezett (és szvsz teljesen élvezhető) verzióval lepte meg a nagyérdeműt – de az nem volt jó, mert nem elég japános. Edwards ezzel szemben most szinte kényszeresen átvette az ’54 után tömegesen gyártott japán Gojira-filmek minden hagyományát – csak épp azt a kérdést hagyta figyelmen kívül, hogy ami évtizedekkel korábban bugyuta trashfilmként működött Japánban, az miért működne most nagyszabású blockbusterként Amerikában?
Az igénytelenség hálójában
Két éve, a művészien középsemmilyen Pókember-reboot láttán még nyugodtan legyinthettünk, bizakodóan bambulva a jövőbe, gondolván, hogy a határidők szorítása miatt, sebtében összehányt eredettörténet után végre lesz elég ideje és pénze Marc Webbnek meg a Sony-nak, hogy gatyába rázza a falmászót. Hát idő és pénz, az volt is. Csak normális forgatókönyv, kompetens rendező meg néhány ilyen apróság hiányzott, így persze ezt is elkúrták - ha lehet, még jobban, mint az előzőt. Viszont ezúttal már minden lehetőség adott volt, így a folytatásra nincs mentség; ez már csak a hozzá nem értés, a trehányság és a „mindegy milyen lesz, a sok hülye rajongó úgyis megnézi” hozzáállás triumvirátusának fonnyadt gyümölcse.
Ez az a film, aminek megnézését NBA-rajongóként még akkor is kötelességének érzi az ember, ha már messziről lerí róla, hogy – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem lesz jó.
Amikor a Twilight és a Battle Royale undorító fajtalankodásának fonnyadt gyümölcseként napvilágot látott Az éhezők viadala, jó pár hajszállal és nem kevesebb agysejttel károsított meg bennünket eme gagyiba pólyált torzszülött. De persze már akkor is tudtuk, hogy egy poszáta nem csinál nyarat; meg is jött a folytatás, amelyben futótűzként terjed tovább a hülyeség.
A kerekesszékbe kényszerült Nica egyedül éldegél anyjával egy kísértetkastélyra emlékeztető házban az erdő mélyén, mígnem egy napon különös csomagot hoz a postás. Vajon mi lehet a dobozban? Na mi? Nem, nem egy felfújható Antonio Banderas szexbábu, hanem Chucky, a mindig gyilkos kedvű baba, aki az éjszaka leple alatt meg is mártja a konyhakést a mutterban, odacsődítve ezzel a famíliát papostól-mindenestől. Mivel a szörnyű „öngyilkosság” mindenkit baromira megvisel (not), így mindannyian együtt töltik a nap hátralévő részét. A kérdés csak az, hogy megérik-e a reggelt? (not)
Még be sem hegedtek a Twilight okozta lelki sebek…
Még fel-feldereng rémálmainkban Bella savanyú képe és Edward rikító csillámteste…
Még javában igyekszünk feldolgozni mindazt az érzelmi törést, amivel Stephenie Meyer vámpírkultuszt gyalázó sorozata éveken át sokkolta szürkeállományunkat…
Még fel sem száradt a könnyünk, amit eme megindító franchise búcsúja csalt ki szemeinkből… - Ja, ilyen nem volt.
De mindegy is, mert máris itt a következő fájdalmasan kínos szerelmi történet, amit a természetfeletti vonal beleerőszakolásával próbálnak érdekesebbé, különlegesebbé és mindenek felett eladhatóbbá tenni.
Bekövetkezett az, amitől titkon mindannyian rettegtünk: a Twilight-klónok támadása megkezdődött. Hölgyeim és uraim, itt vannak az igézők!
Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)
Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10
„… legalább Budapest jól játszotta Moszkvát”
Az új Die Hard film olyan lett, mint a háromnapos pizza: száraz és szottyadt, fogyasztásra pedig nem igazán ajánlott. Szóval lelkiismeretünk nyugalmának biztos tudatában őszintén kijelenthetjük, hogy ezért a másfél órás nyüglődésért igazán kár volt hetekre felforgatni a budapesti közlekedést, hisz jövőre az egész filmből már csak arra fogunk emlékezni, hogy „benne volt a Ganxsta is.”
