Keanu elb*szta
A kétgyerekes, házas építészt alakító Keanu Reeves egyedül marad a hétvégére, hogy nagyon fontos épületeket tervezzen, ám rögtön az első éjszaka olyasmi történik, aminek maximum egy kanos tini fiú nedves álmában van létjogosultsága: már jócskán elmúlt éjfél, odakint szakad az eső, amikor váratlanul kopogás hallatszik. Keanu ajtót nyit, mire két bomba csajjal találja szemben magát, kiknek átázott, apró ruhájuk csábítóan tapad formás párductestükre. Aztán közlik, hogy csak telefonálni szeretnének. Amit nyilván óriási bunkóság lenne megtagadni tőlük. Keanu be is engedi őket, mert még nem sejti, hogy a nedves álom nem is olyan sokára valóságos rémálommá válik.
A pornófilmszerű felütést követően hősünk olyan harcba kezd, amit heteroszexuális férfi nem nyerhet meg. A csajok ugyanis nem telefonálni szeretnének. Miközben egyre félreérthetetlenebb célzásokkal igyekeznek elcsábítani a szerencsétlen/mázlista építészt, ravaszul egyre beljebb és beljebb hatolnak annak otthonába, s lassacskán nemcsak a házat, hanem lakójának életét is feltérképezik. És már sajnos itt szembesülnünk kell azzal, mekkora kár is, hogy a rengeteg lehetőséget magában rejtő alapszituáció ellenére mennyire ötletszegény a forgatókönyv. Nagyjából fél óra telik el ugyanis a játékidőből azzal, hogy unalmas párbeszédeket hallgatunk, míg a lányok közelednek Keanuhoz, aki minderre azzal reagál, hogy életének legapróbb részleteit is vígan szavakba önti, majd amikor már kezd kínossá válni az időközben lenge köntösre vedlett, szexi lányok közeledése, fogja magát és átül egy távolabbi székre. Csak amikor már a huszadik székre ül át, az teljesen kioltja azt a szexuális feszültséget, aminek elvileg percről percre egyre nagyobb lánggal kellene égnie.
Aztán egy ugyanilyen fantáziátlan szexjelenetet követően a film úgy dönt, hogy innen akkor valamiféle pszicho-thrillerként folytatódik tovább, és másnap a majdnem teljesen indokolatlanul bekattant lányok szépen foglyul ejtik az éjszakát már egyre jobban bánó Keanut. Foglyul ejtik, méghozzá a saját otthonában, vagyis ott, ahová az ember pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni jár, ahol feltétel nélkül biztonságban érezheti magát. Ennek a biztonságérzetnek a felrúgása az, amit már nem egy home invasion film ügyesen kiaknázott (pl.: Funny Games, The Strangers), de itt valahogy nagyon döcög az egész.
Az elejétől fogva teljesen nyilvánvaló, hogy mik a film szándékai. A jelenetek többségéről süt, hogy az író-rendező, Eli Roth el akar gondolkodtatni szeretetről, hűségről és elfojtott vágyakról, mindezzel pedig sokkoló és megbotránkoztató képsorokon keresztül próbálja szembesíteni a nézőt. Csak sajnos se írói, se rendezői oldalról nincs meg hozzá a tehetsége, így nemhogy sokkolónak és megbotránkoztatónak, de még különösebben izgalmasnak se lehet nevezni a filmet.
Roth egyszerűen képtelen kellő feszültséggel megtölteni a teret, és nem tudja elhitetni velünk, hogy ez a fickó valóban ki lenne szolgáltatva két eszelős nőszemély beteges, szadista szeszélyeinek. Pedig a rendező mindent beletett, még a saját feleségét is partiba vágta, hogy Keanu Reevesszel szedvicsezzen (igen, Lorenza Izzoról van szó, aki a legutóbb a The Green Inferno-ban rémüldözött), de egyszerűen nem működik, nem hiteles a film. Erről pedig nem a három főszereplő tehet; ők amit csak lehet, kihoznak a hanyagul megírt szerepükből, de a fordulatmentes cselekmény és az idétlen párbeszédek eléggé megkötik a kezüket.
A Knock Knock nyújtotta testi-lelki tortúra végül közel se kezdi ki annyira a néző gyomrát és idegeit, mint azt Eli Roth szerette volna. Egyedül a finálé az, ami mer elég őrült lenni, és képes megugrani azt a színvonalat, amit egy olyan filmtől elvárnák, amiben Keanu Reeves két bombanő szexuális áldozatát alakítja… Ha az utolsó 10 perc szellemiségében készült volna el az egész film, most a műfaj egyik legjobbjáról is beszélhetnénk, egy nagyon gyatra próbálkozás helyett.
KNOCK KNOCK
(Knock Knock, 2015)
amerikai thriller
játékidő: 99 perc
rendezte: Eli Roth
főszereplők: Keanu Reeves, Lorenza Izzo, Ana de Armas
