Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ez_a_blog.png 

  18_v3.png

banner_erdekesseg_tombraider.jpg

banner_sorozatkritika_truedetectives02.jpg

banner_sorozatkritika_sexanddrugsandrockandroll.jpg

banner_elmelkedes_sorozatjunkie.jpg

banner_filmkritika_madmaxfuryroad.jpg

True Detective 2. évad

2015.08.16. 21:00 Gevin

Az első szezon után hirtelen felgyülemlett rajongótábor mostanra, a második szezon befejeztével legalább a felére apadt. A nézők java része utálta az évadot. Nic Pizzolatto bravúrja viszont az, hogy mindvégig következetes maradt önmagához és mindent úgy csinált, ahogy eltervezte. Persze én is azt mondom, hogy ez egy istentelenül jó évad lehetett volna, és számos oka van annak, hogy nem lett az. Többek közt Nic túlvállalása (a karakterek szempontjából), Fukunagával való összeveszése, az ebből fakadó állandó rendezőhiány (ezt sínylette meg legjobban a szezon), az agyonbogozott sztori, ami igazából senkit sem érdekelt már igazán a végére és így tovább és így tovább.

true_detective_kritika0.png

De végül minden negatívumon-pozitívumon átlovagolva és elérkezve a nyolcadik részhez Nic tökéletesen varrta el a szálakat és olyan emberien szép befejezést írt (egyébként megintcsak ütős) karaktereinek, amivel az én szívemből kihúzta a tüskék nagy részét. (Persze én elfogult Pizzolatto fan vagyok, most olvasom másodszor a könyvét, az első évadot 4-szer láttam, bírom az egoját, azt, hogy egy sznob fasz néha és a háttért amiből jött, ahonnan származik - szóval végletekig elfogult SPOILERES kivesézés a tovább mögött.)

Nic azt nyilatkozta, hogy a két szezon között nincs kapcsolat. Témáját, univerzumát tekintve ez valóban így is van, DE. Strukturálisan a második évad nagyon is hasonló elemekből építkezik, mint az első és a szerzői eszköztár annyira tipikusan Pizzolatto, hogy azt le sem lehetne tagadni (a főcím, a negyedik rész végére elhelyezett hosszú akciójelenet, a női karakterek, az árván maradt gyerekek, hollófejmaszk, és persze talán a legfontosabb, amiből idén kevés jutott, a flashbackek).

td_2x03.png

A kiválóan induló évad többek szerint ott érte el csúcspontját és kapcsolt magasabb fokozatba, amikor a vérgőzös mészárszékbe forduló utcai lövöldözésben a három zsaru marad csak talpon. Egyesek szerint az év akciójelenete, mások szerint elképesztően brutális, politikailag inkorrekt és realista, de szerintem maximum csak jó. Gondoljunk vissza az előző évad negyedik epizódjának végén lévő VÁGATLAN akciójelenetre, aminél levegőt nem mertünk venni és majdnem szívrohamot kaptunk. AZ volt a tavalyi év akciójelenete. És most jönne a "de nem szabad összehasonlítani a kettőt"- érv. Ánh-á-á-á! Szerkezetileg pontosan ugyanarra játszott Pizzolatto, a tavalyi séma alapján, ami szerintem egyáltalán nem baj, mert saját stílusa egyre inkább kiforr, és ez nem önismétlés hanem annak élesítése. Fair-enough.

A baj nem ezzel van. Az első három epizódban Nic tökéletesen skicceli fel a karaktereket - kivéve szegény Taylor Kitsch-et, akinek a karakterét abszolút mellékágon szabadott volna csak bent hagyni a történetben, de erről később. Romlottak, bűnösek, el vannak baszva mind egy szálig, az egyetlen akinek nagyjából stabil élete van az pont az a Frank Semyon (Vince Vaughn, akinek karaktere a nevét egy orosz filozófus után kapta), aki utcai gengszterből a nagypályás öltönyösök klubjába akarja bevásárolni magát, de a terve hamar kudarcba fullad, amikor nyomozóink rálelnek egy kivájt szemű hullára az út szélén, akire Frank a pénzét bízta.

true_detective_2_evad_kritika3.png

Mind az első évadban, mind Pizzolatto regényében a történet másodlagos. Csak azért van, hogy az általa előidézett helyzetben figyelhessük meg a karaktereket, és hogy a szituációból egyértelműen kirajzolódjon, hogy milyen helyről is jönnek. Ezért nem értem, hogy most mi oka volt a mesternek arra, hogy ezen változtasson, amikor ennek az évadnak is pontosan az a célja, hogy ezekről a megtört, útkereső, destruktív személyiségekről hántsa le a bőrt apránként, hogy elérjen vértől fuldokló lelkükig. Az alapsztori a sok rablással meg korrupcióval igazából már a második résztől kezdve lelombozóan érdektelen, a kutya se akar vele foglalkozni, ami így lenne rendjén, de Pizzolatto annyira nyomja a kuszaságot és a lehetséges motivációkat, hogy elveszi az időt minden más elől, ami sokkal fontosabb lenne. És neki ezt illene tudni.

Mert például ha valaki látta a Friday Night Lightsban kiválóan játszó Taylor Kitschet az nyugodtan elmondhatja, hogy nem egyarcú tehetségtelen balfasz a srác, de ezzel a szereppel ő sem tudott mit kezdeni, mert Nic nem hagyta neki. Megírta a karaktert azért, hogy kifuttassa egy jelentőségteljes és meghatározó fordulópontra, csak az a baj, hogy ezt a háttérből kellett volna csinálnia. Woodrugh, mint karakter nincs kellőképpen kibontva, felületes és hiányos. Ezért végül totálisan beleveszik a TD szövetébe, sem hiányérzet, sem érzelem nem marad a halála után. És a finálé ettől is működik olyan kurva jól: van idő a három karakterre. Az ügyet Pizzolatto hamar megoldásba kanyarítja és onnantól már csak az út van, ami a megváltáshoz vezet. És az mocskosul szép!

true_detective_2_evad_kritika1.png

Az a néhány flashback (egyébként Woodrugh karaktere még azt sem kapott) amely meg-megvillan ebben a szezonban egyszerűen gyönyörű, zseniális, falbontogató. Nem értem, hogyha egyszer ennyire jól ért valaki hozzá (hisz az első évad zsenialitásának elsődleges formulája is ez volt), akkor miért nem használja többet? Miért kell az utolsó két részig várni a jó dolgokra?! Ani bedrogozott halucinációval kombinált emlékképeinek megelevenedésénél ahogy végre értelmet nyer egész lénye, eltorzult, maszkulin személyisége az szinte katarzisszerű, de az igaziig az utolsó epizódig várni kell: Frank halálos sivatagi sétája a démonokkal kövezett úton sorsszerű, mégis váratlan, tökéletes búcsú melynek minden egyes lépése úgy mar, mint só a nyílt sebet, hogy aztán a végén összes fájdalmát legyőzve, majd azt hátrahagyva megkönnyebbülhessen.

Ray Velcoronál mindez másképp éri el csúcspontját. Pizzolatto hoz valami újat is a képletbe. A hetedik rész végén, illetve a nyolcadik rész elején lévő dialógus férfi és nő között sokkolóan őszinte. Az atmoszféra vörösen izzik és villog a múlt sebeitől, az ember már várná a visszatekintést, de Nic nem él vele. Hagyja, hogy szereplői mindössze jelenlétükkel és szavaikkal idézzék elő a nézőben mindazt, amitől szenvednek. Egy kicsit olyan, mintha könyvet olvasna a néző, de ezúttal vizuális formában. Természetesen ehhez mind Colin Farrell dühös, vehemens, agresszív férfias jelenléte és Rachel McAdams maszkulin burkából kibújó kislányos nőiességére szükség van. Megmentik egymást. Még csak szavak se kellenek hozzá. Lera Lynn pedig az örökkévalóságig dúdolgatja halálvonzó balladáit, amelyek mély barázdákat ütnek a nézőbe minden egyes alkalommal.

A végén mindenki így vagy úgy, de elér a végzetéhez. 7/10

Szólj hozzá!

Címkék: krimi dráma sorozatkritika true detective

A bejegyzés trackback címe:

http://mediaviagra.blog.hu/api/trackback/id/tr927711000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...