Egészen a film utolsó húsz percéig kitartóan kerestem a választ arra, hogy J.C. Chandor (a Krízispont és a Minden odavan direktora) miért forgatta le az A most violent year-t. Egy gengszterfilm köntösbe csomagolt nem-gengszterfilmet miért akar mindenáron annak eladni, ami valójában nem. Hogy az 1981-ben játszódó történet a maga sárga-fekete szűrőjén keresztül miért akar olyan rohadtul klasszikus gengszterimázst idézni avagy egy tisztességes, a maga igazáért és céljaiért utolsó erejéig küzdő férfi mire képes azért, hogy ne térjen le az útról, akkor sem, ha minden körülmény arra kényszeríti, hogy törvényt szegjen és olyan eszközökhöz nyúljon, amik besározzák a nevét.

Abel Morales (Oscar Isaac ugyan kimagaslóan jó, de messze nem olyan emlékezetes, amilyennek szánták) végül így vagy úgy, vértől nem mentesen, de a tiszta oldalon marad.

A cselekmény lomha és unalmas, kár lenne szépíteni. Abel és a mellette nagyvilági úrinőként dohányzó felesége (Jessica Chastain remekel, kár hogy max fél óra jut neki összesen a képernyőn) egy rajtuk túlmutató óriási üzletbe vágják a fejszéjüket, amelyet az őket körülvevő környezetük nem igazán néz jó szemmel. Mondhatjuk úgy is, hogy ahol lehet ott próbálják megfúrni a tervüket. Kis híján sikerül is nekik, de a stílus nem véletlen és a felemelkedés történet végül beteljesedik.

Az Egy durva év javarészt szürke és meglehetősen monoton cselekménye nem igazán kiállt akkora látványosságért, mint a műfaj hasonló klasszikusai. Így most már számomra is érthetőbb, hogy ez a mozi miért nem vert akkora visszhangot és miért nem ölelte körbe akkora díjeső (habár Chastain-t Golden Globe-ra -ot kapott jelölték a szerepért), ami várható lett volna.

Mert Chandor filmje messze nem rossz, sőt. Gyakorlatilag minden profi, kidolgozott és magas minőséget képvisel, az egyetlen probléma vele, hogy rohadtul unalmas bír lenni. Mire pedig úgy igazán beindulna az álmosító és hosszan elnyúló expozíció után, addigra a néző már képtelen feljebb küzdeni magát a kanapén és arra koncentrálni, hogy valójában mi folyik a spanyol ajkú sofőrök permanens kirablásának hátterében, avagy az adócsalás- és sikkasztás gyanúja megalapozott e vagy sem.

Oscar Isaac ugyan próbál mindent megtenni és legalább akkora ellentétes monológokat elsütni, mint Robert De Niro vagy Ray Liotta tette azt fénykorában, de szavai és mondatai leginkább üresen kongó motivációs beszédek, amelyek ideje korán halnak majd pusztulnak bele a film szövetébe. A szereplők közötti interakciók pedig egyszerűen kevesek ahhoz, hogy kiemeljék, felmagasztalják azt egy olyan szintre, ahol a műfaj nagy öregjei nem véletlenül koccintanak egymással ritkán bevéve újakat maguk közé.

Mintha az egész film valami sokkal nagyobb, átfogóbb dologról akarna szólni, mint ami valójában és ezt a néző bizony megsínyli. Bár a zárásban (és az üldözésjelenet, mely elképesztően intenzív, az erekbe vért pumpáló és pattanásig feszült) van valami kielégítő irónia, amely megmenti a főhőst attól, hogy azzá váljon, aki soha nem akart lenni illetve egyúttal bebizonyítsa, hogy a jó útról nem feltétlenül kell letérni és korrumpálódni ahhoz, hogy elérjük célunk. Ez lehet, hogy így is van, de ez az út valljuk meg őszintén, százszor unalmasabb. 6/10