Sokan félreértelmezik Nic Pizzolatto munkásságát. A fickó felismerte, hogy mi az amiben jó, amihez tehetsége van. Louisianaból való származása vaskosan ott pulzál minden egyes írásában, összes merengésében, dialógusában és karakterei monológjaiban. Megfogadta az örök írói szabályt: arról írj, amit ismersz. A Galveston az első regénye.

Pizzolatto származása azonban egy örök beforratlan seb. Gyermekkorát az erőszak, mint közös nyelv és az őt körülvevő tudatlanság lengte be, ahol az emberek ököllel intézték el problémáikat. Elmondása szerint a házban ahol felnőtt nem voltak könyvek vagy bármi, amely valamilyen módon az intellektuális fejlődést szolgálta volna. Elvégzed az elemit és vagy beállsz robotnak valami gyárba vagy egy leszel az istent ostobán és lankadatlanul követő birkanyáj tagjai közül. Ezért gyerekként bevette magát az erdőbe, felfedezte a világot, ahol élt. Miután elkezdett érdeklődni a művészet iránt, azt mondta ezt arra használta, hogy elmeneküljön a vidékről.

Figurái egytől-egyig romlott alakok. Mindegyikükben fellelhető egyfajta gonoszság, amelyet saját környezetük, múltjuk, elhibázott döntéseik és tetteik alakítottak ki számukra. A jelenleg futó True Detective második évadját ezért sokan támadják, de fel kellene ébredni. Pizzolattonál ez nem egy felvett póz, nem egy marketing eszköz, amelyet úgy használ, hogy minél pesszimistább, depresszívebb figurákat ír, akiknek szándékosan, ok nélkül ad szörnyű tulajdonságokat és szokásokat. Ez ő maga, a stílusa. Soha nem fog olyan nap virradni, amikor Pizzolatto boldog emberekről ír majd hosszú körmondatokat, amelyben életük csordogálásának gyönyörűségét ecseteli. Az ő karakterei elbaszottak, romlottak, meghasonlott személyiségek akik rég elvesztek saját démonaik, hibás döntéseik és múltjuk kusza fehér ködében, amelyet lassan ellep a mocsár. Roy Cady és Rocky közülük valók.

Roy egy negyven éves végrehajtó, akinél tüdőrákot diagnosztizálnak. Rocky egy tizennyolc éves, eltévelyedett gyönyörű lány, aki stricheléssel próbál új életet kezdeni. Sorsuk összefonódása nem törvényszerű. Pusztán egyikük rosszkor van rossz helyen, egy elhagyatott ház sötét konyhájában, ahol hidegvérrel akarják őket meggyilkolni. Nem jön össze. Roy nem véletlenül szolgálja évek óta kelet-texas egyik hírhedt maffialakját, úgyhogy a melóra kijelölt srácoknak előbb folyik el a vérük, mint akikre fáj a foguk. Menekülniük kell. Roy mindig is tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. Minden egyes arra irányuló próbálkozása, hogy otthagyja a lányt végül kudarcba fullad. Egy megmagyarázhatatlan báj, egy jobb életre való törekvés, dac, düh, és a fiatalság, az újrakezdés lehetőségének örök csábító illata nem engedi. Roy pedig tudja, hogy meg fog halni. Ezért segít a lánynak.

A Galveston csak részben krimi. Valódi súlyát, értékét a két főszereplő között létrejövő, folyamatos és lebilincselő interakció illetve a negyven éves, halála felé csoszogó Roy merengései adják. Pizzolatto sohasem sarkít, nem ideologizál. Valósága kőkemény és húsba maró. Tájleírásánál, amelyeken izzadni, szagolni, ámulni, csodálni, a nap forroságát a bőrödön érezni lehet, csak elképesztő hitelességgel megírt gyilkosságai különbek. Nincs szép halál, sem csendes. Hányingerkeltő, émelyítő, lelketlen van. A könyv utolsó 50 oldala egy ideges gyomorgörcs. Egy poros-hugyos-szaros elkeserítő valóság, amelyben még az esetleges életmentők szeméből is hiányzik a fény. Helyette megvetés és szánakozás van.

De végül a véres, fülledt, megerőszakolt valóságból, a meggyalázott, de csak elvétve létező ártatlanságból valami olyan gyönyörű sarjad, amely nyersségében egy szürke, toronyszerű tornádó fékezhetetlen erejével zúzza porrá szívünk reteszét, amely mindezek után szilánkmentes marad. Gyönyörű!

Ha tetszett a bejegyzés, és szeretnéd, hogy örüljünk, akkor nyomj rá egy lájkot és kövess minket facebookon is!