A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.
Négy reményvesztett személy (két szemtelen és fiatal tehetség, két korosodó elismert színész) találkozik egy háztetőn szilveszter éjjelén. Indokuk közös és röhejesen klisés: mind a legzsúfoltabb napon akarnak öngyilkosok lenni. Ez a szomorú véletlen aztán életben tartja őket, amelynek keretében fogadalmat tesznek egymásnak, hogy Valentin napig egyikük sem nyírja ki magát.
Pascal Chaumeil filmje pillanatok alatt vándorol a nagyszerű tetőponttól a legelhasználtabb sablonokon keresztül a padlóig, és pont ez a káosz, ez az őrült depresszív szatíra az, amely élvezetéssé teszi. Na meg persze Imogen Poots (az az akcentus szenzációs!) és Aaron Paul (valaki adjon már a csávónak egy kiaknázható karaktert) jelenléte emeli a színvonalat minden második jelenetben.
Nem akar ez a film senkit sem megváltani, nem hordoz magában generációs gyógyírt az öngyilkosjelöltek számára, csak egyszerűen, hol viccesen, hol drámaian meséli el négy reményvesztett ember történetét, akik egy tériszonykeltő épület szegélyéről folydogálnak vissza saját életükbe, hogy egymás segítségével találjanak némi értelmet az életben maradásra.
Messze nem csontszaggatóan hiteles, vagy sötét mélységű a film, inkább nevezném sekélyesen derűlátónak, de azt a keveset amit ígér, azt szállítani is bírja, méghozzá úgy, hogy az ember jól szórakozzon miközben négy halálvágyó ember túlélését követi figyelemmel. Ezt ilyen enyhe depresszióval, bánattal és szomorúsággal kezelni ugyan nem bravúr, inkább naivitás, de legalább a szórakoztató fajta. 7/10