A Battle Royale berúgott és frigyre lépett az Alkonyattal, bizarr kapcsolatukból pedig egy fura trilógia született, melynek népszerűsége igen nagy, ám minősége annál szerényebb. A történet középpontjában Katniss Everdeen áll, egy jellemtelen tinilány, igazi Bella-klón a csúnya jövőben, ahol az emberek szórakoztatására gyerekeket zárnak össze amolyan erdei valóságshow formájában, hogy a lehető legváltozatosabb módszerekkel mészárolják le egymást.
Ez a disztópikus Survivor persze egy marha szórakoztató, beteg és vérengzős ponyvát ígér, csakhogy baromi szarul van megírva. Suzanne Collins valami kegyetlen és embert próbáló fogyókúrán vehetett részt, mialatt a könyveken dolgozott, mivel kb. minden második oldalra jut egy-egy bekezdés, ami újra és újra a szánkba rágja, hogy ebben a világban aztán mindenki éhezik, ráadásul a gonosz Kapitólium igazságtalan törvényeit védő békeőrök minden apróságért basztatják a jó népet.
A „hatásvadász” szó nem elég kifejező arra, ami itt zajlik, Collins ugyanis a legaljasabb ponyvák minden olcsó, hatáskeltő fogását ráerőlteti a szerencsétlen olvasóra, mialatt felnőtteknek (is) szóló, elgondolkodtató könyveket akar írni gyerekes stílusban. Ennél fogva néhány rész zavaróan ki is lóg a történet keretéből, például amikor drogosokról meg alkoholistákról zagyvál – nem is csoda, hogy ezek nem – vagy nem ebben a formában – kerültek be a filmváltozatba.
Témája ellenére Az éhezők viadala egészen visszafogott, tehát már most érdemes leszögezni, hogy aki a vérengzés miatt olvasná el, az jobban jár, ha helyette a Battle Royale-t válassza, akit meg a mondanivaló érdekel, annak ott A legyek ura… vagy a Battle Royale.
A legnagyobb baj, hogy Collins a saját írói képességeit túlbecsülve rögtön egy egész univerzumot akar felépíteni (miért ne, másoknak is sikerült…), de nem veszi észre, hogy ha a történetben még talán lenne is fantázia, sajnos az ő tollában maximum egy regényre elég a tinta és az is halványan fog. Pedig az általa bemutatott borús jövőkép még akár egyfajta véres karikatúrája is lehetne a média által behálózott világunknak, ha nem fokozná röhejességig az ellentétet a gazdag és gonosz Kapitólium meg a szerencsétlen, kizsákmányolt Körzetek között.
Az első kötetben még nagyjából sikerül kordában tartania az arányokat, és a történet a főszereplő erőltetett elbeszélésmódja ellenére is olvastatja magát. Persze tömve van hülyeséggel, aminek hatására lehetetlen komolyan venni, és rengeteg a megkérdőjelezhető dolog is. A viadal alatt például Collins oldalakon keresztül részletezi, hogy az álcázás mesterei az erdőben bujkálva miféle óvintézkedéseket tesznek, hogy véletlenül se szúrja ki őket az ellen, de az már senkinek sem jut eszébe – még Collins-nak sem -, hogy a szponzorok küldte ajándékok a kis ejtőernyőkön alászállva ugyanúgy elárulják a tartózkodási helyüket, mintha tüzet gyújtottak volna… És ilyen logikai benézésből kb. minden harmadik oldalra jut egy-egy rettentő fájdalmas darab.
Ennek ellenére cselekményes, fordulatos és kellően érdekes is a trilógia felütése, de már az első viadal giccses zárása előrevetíti azt az igénytelenséget, ami a folytatásokat jellemzi. A Futótűz címre keresztelt második rész egyszerűen nem akar elkezdődni, csak untat és untat végtelen fejezeteken keresztül, hogy a végén kiszúrja a szemünket egy gyorsan összehányt viadallal. A harmadik kötet pedig egy minősíthetetlen, óriási WTF, amiről jobb nem is beszélni.
Elég lehangoló az is, hogy a három kötet alatt egyetlen igazán szimpatikus, emlékezetes karakterrel sem találkoztam. Az persze alap, hogy a legjószívűbb, legártatlanabb figurák – legyenek akármilyen fiatalok vagy öregek – menetrendszerűen patkolnak el a drámai hatás kedvéért, de a hatásvadászatról már beszéltünk...
Átgondolatlan történet egy kidolgozatlan világban, unalmasan elregélve – valahogy így lehet röviden összefoglalni a trilógiát.
De mint mondtam, az első könyv még egészen szórakoztató minden bárgyúsága ellenére is; semmit nem veszít, aki elolvassa. A folytatásokra azonban kiürült Collins kreativitásának bőségszaruja, aminek következtében egyre nagyobb teret nyernek az üres, semmitmondó töltelékrészek, az unalmas belső picsogások és egy rohadt érdektelen szerelmi háromszög – de legalább csillogó vámpírok nincsenek. A második kötet még csak rettentő unalmas, de a harmadik már kőkeményen az a kategória, aminél ha csendben maradsz és összpontosítasz, hallhatod a fák lelkeinek zokogását, amiket azért vágtak ki, hogy ez a fos papírra kerülhessen.
Az alapból borzasztóan megírt könyvek befogadását a kriminális fordítás nehezíti, amitől az egész olvasmány olyanná válik, mintha egy fogyatékos tízéves írta volna a napköziben, miután a menzán szar kaját kapott és abból is keveset. Az éhezők viadala egyszerű, középszar ponyva tinilányoknak, de mentségére szóljon, hogy jobb, mint a Twilight.
