Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.
Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.
Alice (Julianne Moore) esetében ez az egész hatványozottan brutális. A karrierjét lingvisztikára építve számára ez egyenesen a tragédiák legrosszabbika. A szavak melyek oly sokat jelentenek neki, időről időre kopnak ki a fejéből, hogy elvegyék tőle mindannak a jelentőségét, amelyre gyakorlatilag az egész életét alapozta. Igen: Life is a bitch!
Lisa Genova története szívszaggatóan hiteles. Az Alice-t körbevevő családtagok nem is igen tudnak mit kezdeni a felmerülő helyzettel. Félelmeik és aggályaik ott lappanganak bennük, de ügyesen próbálják őket leplezni és tettetni, hogy minden rendben van, rendben lesz, és nem borul fel megszokott családi életük. De tévednek. Alice férje (Alec Baldwin a végletekig visszafogottan és éretten) talán a legszemléletesebb példa. Halkan, csendben, beletörődve próbál megtenni minden tőle telhetőt. A munkájába temetkezik, hogy ne lássa, ahogy egykoron átlag feletti intelligenciával és tudással bíró neje végül egy kislány értelmi szintjére degradálódik. Természetes viselkedés, amely alól a véghez közeledve kitüremkedik az emóció és a tehetetlenség.
A film dramaturgiája, struktúrája és érzelmi intelligenciája számomra sokkal figyelemre méltóbb, mint Julianne Moore alakítása, amelyet Oscarral honoráltak, ettől függetlenül azonban elvitathatatlan. Moore teljes magabiztossággal játssza el az egyre inkább elbizonytalanodó és kétségbeesett nőt, aki a végsőkig próbál küzdeni a lehetetlen ellen. A film fináléja totálisan csupasz, giccs- és hatásvadászmentes realista végkifejlet, amely egyáltalán nem robban, nem sűríti egymásra az érzelmi gócpontokat, csak egyszerűen homályba siklik. Pont úgy, ahogy az Alzheimer-kóros emberek elméje, amelyet szép lassan belep a fehér homok.
Nincs még egy betegség, amelytől jobban félnék. 8/10