Nehéz rosszat mondani egy szeretett széria záróepizódja után, de néha ki kell: a hetedik évad (a hatodikkal karöltve) fáradt olaj csupán, amit Kurt Sutter még kibírt préselni imádott antihőseiből. A motoros-bőrdzsekis gengszterek elértek az út végére. SPOILEREK.

Sutter stílusa végül saját maga ellen fordult. Minden túlzás, minden sokkolási kényszer, a testvéri és bajtársi szeretet a végén önmaga paródiájába torkollott és el kellett telnie majdnem egy egész évadnak, ahhoz, hogy ez megváltozzon. A tömegmészárlások, az erőszakos halálnemek mind-mind pusztán időhúzásnak hatottak, ahelyett, hogy a karakterdrámára koncentrált volna az évad. Kaphattunk volna tartalmas dialógusokat, megrázó flashbackeket, morális eszmecserét, de a Sons of Anarchy tankja (legnagyobb sajnálatomra) a végére majdnem teljesen kiürült. Olyannyira, hogy Sutter még a nyilvánvaló technikai bakikat sem volt képes észrevenni. Annyira maradandót akart alkotni már-már törvényen kívüli sorozatával (ahogy anno reagált a jelölések, vagy a díjak hiányára, az pimasz és szimpatikus volt egyszerre), hogy végül a legfontosabb szálak kicsúsztak a kezei közül.

De legyen elég ennyi a negatívumokból, mert van még bőven, de ki akar arra koncentrálni miközben valahol a szíve szakad meg, hogy egyik "legkedvesebb" sorozata így végezte (a Dexter-rajongók is szipoghatnak egy sort).

Koncentráljunk arra, hogy az egykor a szabadság édes illata után törtető Jax, akiből mostanra többszörös gyilkos és toplistás, pszichopata bűnöző lett, végre újra megtalálta annak országútját és apja örökségével a nyakában rá is hajtott, hogy a végtelenbe motorozzon.

Hogy egyetlen, halott szerelme végakaratát beteljesítse, gyermekeit megóvja a fertőtől, a bűntől, a pokol bugyraitól, de legfőképp annak a veszélyétől, hogy olyanok legyenek, mint ő. Ezt Sutter jól csinálta.

Nem hozott semmi meglepőt (gondolom nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy más is totálisan így vizionálta maga elé a finálét), semmi váratlant. Nem ölt meg mindenkit, de nem is lett volna képes rá. Ahhoz túlságosan szerette SAMCRO-t, a deviáns bűnözőkből álló családot, matriarchájukkal az élen (kedves feleségét azért csókoltatja mindenki most már golyóval a koponyájában). De, ahogy Jax mondja a végén: a hazugság felemészt mindent, próbálhatsz elbújni vagy elfutni előle, de nem fog menni.

Végül mindenki meglakol és elkárhozik tetteiért ilyen vagy olyan formában.

A dicséret pedig jár azért is, hogy Sutter a befejezésre még képes volt előhúzni azokat az értékeket, azokat az eszméket, amik a SoA-t SoA-vá tették. Hogy az igazi testvérek, az oridzsinál tagok a sírig lojálisak, méltóságteljesen viselik a következményeket és a vezetőjük döntését.

A cold open és a zárómontázs (aminek zenei aláfestése jól eltalált, mondjon bárki bármit arra, hogy már évek óta nem hozza a színvonalat) a finálé legtökéletesebb pontjai. Ahogy Jax kisétál a temetőbe, ahol már túl sok sír van számára, ahhoz, hogy megbírjon maradni ezen a helyen (stílusosan megidézve az első évad bivalyerős befejezését), és végül realizálja, hogy minden, ami történt vele, annak az oka, amiért mindent odadobott éveken keresztül. A klub, melynél semmi sem volt fontosabb, végül mindent elvett tőle, amije lehetett volna. Már belátja. Megérti fiatalon halt apja szavait és aggályait.

Nyilvánvaló, hogy kurva-vagányan, az örege rendbe hozott járgányával száguld az utolsó állomás felé, útján hollók és villogó-vonyító szirénák kísérik és a kamiont, ami szembejön, Vic Mackey vezeti (ide egy hatalmas kacsintást képzeljetek el).

Ha szar is volt, ahogy Sutter kínszenvedve eljutott idáig az utolsó szezonon keresztül, ez egyszerűen és drámaian szép. Ilyennek kellett lennie (igaz, 2 évaddal ezelőtt százszor ekkorát szólt volna).