Ed Harley (Lance Henriksen) boldogan él kisfiával valami isten háta mögötti kisváros napsütötte, szikár idilljében. Kisboltja van, halálédi sráca, meg a Cigány névre lábhoz szökkenő kutyája. Amikor a nagypofájú városi kölykök két krosszmotorral behajtanak az életükbe, természetesen minden elcsesződik. A kölyök meghal, Edhárliban pedig harmónikaszóra elkezd fortyogni a düh, akár egy ősrégi westernfilmben. Több se kell neki ahhoz, hogy felkeresse az ingovány mélyén rothadó öregasszonyt és megkérje rá, hogy élessze fel a bosszú "tök-fejű" démonját, hogy elégtételt vegyen a felelőtlen csürhén.
Stan Winston mindösszesen két filmet rendezett pályafutása alatt, azok közül is ez volt az első (a másodikat meg említeni is felesleges). Nem hinném, hogy ennek különösebb oka lett volna a kihíváson és a kíváncsiságon kívül. A faszi trükk- és maszkmester volt, azok közül is a top kategória. Amelyik teremtménynek filmtörténeti jelentősége van, ahhoz neki köze volt. Ő alkotta meg a Predatort, ott volt a The Thingnél, az Alienek-nél, szintén jelentős munkája volt a Terminator filmekben, és napestig lehetne sorolni azokat a referenciákat, amelyekkel ma bármelyik speciális effektekkel foglalkozó stúdióba fütyürészve besétálhatna és azonnal kezet csókolnának neki - ha még élne.
De a filmrendezés, cccüü...az annyira nem a reszortja. Bár a Pumpkinhead még így is lehetne bármelyik száz, ma a horror műfajában tevékenykedő iparos filmje. Kivéve, hogy Winston rohadt jó szakember volt. Így tette is, amihez értett, mert a Pumpkinhead a blődli, okkult filmes tucatzsáner mivoltja ellenére olyan atmoszférával, zseniális, korát meghazudtoló effektekkel és hangulatteremtéssel működik, ami már-már érthetetlen.
Lance Henriksen megtépázva áll ásóval a kezében a temetőből kitüremkedő sír közepén és te megborzongsz. A karizmája annyira maszkulin, hogy lehorzsolja az álladat (persze 2 évvel korábban már nyilván ott volt az Aliens-ben). A csávó sosem volt multitalentum, de mindmáig bombasztikus karakterszínész. Ide meg épp ez kell: a város peremén élő, bakancsos kopottfarmeros kamionsapkás gyászoló apa, akinek a kezébe a dupla csövű pont úgy néz ki, mintha mindig is oda tervezték volna. A Richard Stone által köré zengett harmonikadallamtól pedig az egész kap egy bivalyerős western áthallást.
Hisz alapvetően bosszúfilm ez, mely félúton saját röghöz kötött pontjaiból fordul ki (atombaromság a sztori, de nem is lényeg), csak azért, hogy még jobban nézzen ki az egész. Mert amikor Winston épp nem a gyászoló apával foglalatoskodik, akkor olyan libabőrbizsergető képekkel, beállításokkal rukkol elő, hogy a néző elégedetten bólogathasson: ez horrorfilm, basszameg.
Kár, hogy annyira pofátlanul és nyilvánvalóan nyúlja a címszereplő az Alien kinézetét, hogy néha csorbítja az élményt. Az viszont kétségtelen, hogy a szörny mind külsejében, mozgásdinamikájában tökéletesen kimunkált példány. Csak fele annyira sem fossa össze magát az ember tőle, mint korábbi ősén.
Mert, ha már itt tartunk a Pumpkinhead minden csak nem izgalmas. Menekülő szekvenciái piszok hangulatosak, de ugyanakkor dögunalmasak és tét nélküliek. Hiányzik belőle az adrenalin és félelem bűzének koncentrátuma. Winston lenyűgöző atmoszférát teremt, de arról fogalma sincs, hogyan is kellene benne játszani.
Szerencsére Henriksen menti a menthetőt: hozza a lángszórót. 7/10
