„Gyorsan történt. Harminckét perc kellett ahhoz, hogy elpusztuljon egy világ, és megszülessen egy másik.”
Ha egy könyv megfilmesítési jogai már akkor elkelnek (rettentően magas, 1.75 millió dolláros áron), amikor még nemhogy a kiadásig nem jutott el, de a szerző még az írással sem végzett, az azért már jelent valamit. Hát még ha a rendezői széket rögtön egy olyasvalaki stoppolja le, mint Ridley Scott… De mit tud ez a könyv, amiért már a megjelenése előtt ennyire be voltak zsongva a tengerentúlon?
Nos, A szabadulás már ránézésre is igencsak tartalmasnak tűnik; a Biblia-nagyságú, vaskos kötet több mint nyolcszáz oldalt foglal magában. Keletkezésének története 2006-ig nyúlik vissza, amikor is Cronin kislánya arra kérte apját, hogy írjon egy olyan sztorit, amelyben egy lány menti meg a világot. Az apuka pedig igen sajátosan teljesítette a kérést; a 2010-re elkészült könyv ugyanis minden lett, csak nem lányregény.
Cronin már eleve nagy lendülettel kezd: a több szálon futó sztori eleinte egy megható fordulatokban sem szűkölködő, tudományos-fantasztikus thrillerre emlékeztet, ami már eleve igen nagy mennyiségű karaktert mozgat. Ennek ellenére végig érthető és érdekfeszítő marad, míg a regény negyedénél/harmadánál elérkezik egy töréspont, ami nem csupán egy óriási műfajváltást eredményez, hanem egyenesen azt az érzést kelti, mintha Cronin hirtelen mindent félbehagyva egy teljesen új történetbe fogott volna. A hadászati célokból folytatott emberkísérletek ugyanis odáig fajulnak, hogy egyik pillanatról a másikra szinte kipusztul a világ, és a maréknyi túlélő egy jól védett kolóniában próbálja megvédeni magát a zombi-vámpír hibridekre emlékeztető fertőzöttek hadaitól.
Az időbeli ugrás után egy remekül lefestett poszt-apokaliptikus környezetben találjuk magunkat, ahol ismét rengeteg új karakter várja, hogy megismerjük. Cronin kezéből szerencsére nem csúszik ki az irányítás, végig nagyon tudatosan és magabiztosan szövögeti a szálakat, időnként ráadásul még egy harmadik idősíkot is bevon, a távolabbi jövőét, mégsem válik kaotikussá és követhetetlenné a történet sodrása. Épp ellenkezőleg: végig lebilincselő és hangulatos marad, szinte filmszerűen pörög, s Cronin gördülékeny stílusában a túlélők mindennapjainak bemutatása legalább olyan érdekes, amennyire a portyák és az akciók izgalmasak. Még az elsivatagosodott jövőben kuriózumnak számító műszaki eszközök leírása is olyan érdekes, hogy az ember akkor is szinte issza a szavait, amikor alaplapok meg chipek felépítését és működését taglalja. És még ha időnként egy-egy bekezdés vagy fejezet feleslegesnek is tűnik, előbb-utóbb minden értelmet nyer. Jobban mondva majdnem minden, néhány kiskapu ugyanis nyitva marad a már elkészült folytatás számára.
A gigászi terjedelem ellenére Cronin rendszerint kerüli a túlírást, prózája egyszerű, letisztult és olvasmányos. Karakterei élénkek és szerethetőek, annak ellenére, hogy jellemük nem túl árnyalt, csak amennyire szükséges ahhoz, hogy elevennek és hitelesnek tűnjenek. A rengeteg szereplő, történetszál és idősík végül mind összefonódik, és olyan sajátos stílusú, sokoldalú történetet képez, ami messze kimagaslik a poszt-apokaliptikus regények sorából.
A szabadulás annyira tartalmas, horrorisztikus és lebilincselő, hogy megjelenésekor sokan arra gyanakodtak, hogy Stephen King írta egy újabb álnéven. Ilyesmiről természetesen szó sincs, ám a horrorkirály is olvasta a könyvet, aki szerint „olyan mű ez, melynek élettelisége a szárnyaló képzelet legnagyobb epikus alkotásaival vetekszik.” És hogy szintén King szavaival zárjam soraimat, csak annyit mondok: ”Olvassák ezt a könyvet, és meglátják, a hétköznapi világ egyszerűen megszűnik létezni.”