A viktoriánus kori London az egyik – ha nem a legtökéletesebb környezet egy rémtörténetnek, hiszen a város korom lepte, szennyes utcáin éppúgy nyüzsögtek a tolvajok, hullarablók és prostituáltak, mint a patkányok. Egy ilyen romlott, baljós világ pedig az írói elmében a hétköznapi borzalmak mellett különféle misztikus teremtményeknek is könnyűszerrel adhat otthont – és adott is, mint arról megannyi klasszikus rémhistória tanúskodik a Drakulától a Frankensteinen át Dorian Grayig és még sorolhatnám. Mindenki ismeri ezeket a neveket; a mozi és a tévé gondoskodik róla az újabbnál újabb feldolgozásaival, melyek követhetetlen sokasága után ma már szinte lehetetlen új és érdekes megközelítésből bemutatni ezeket a rémségeket. Ennél fogva nem is annyira meglepő, hogy a Penny Dreadful első évada mindezen klasszikusoknak csak egy rettenetesen ostoba montázsa lett.
Hogy a minden földi halandó által az utolsó betűjéig ismert rémmesék összekutyulásából sorozatot gyártani mennyire volt jó ötlet, az már önmagában is vitatható, a végeredményt látva azonban csak még inkább összezavarodik az ember. Könnyű lenne egyszerűen csak ráfogni, hogy szar, mert kétségkívül az, ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni az érdemei mellett sem. Merthogy azok is vannak neki. Méghozzá kettő is. Ebből az egyiket Eva Greennek hívják, aki olyan zsigerbe maróan zseniális, félelmetesen átszellemült alakítással utasít maga mögé mindenkit, hogy bár a karaktere ezt nem feltétlenül kívánja meg, játékának dominanciája mellett mindenki más mellékszereplővé töpörödik. Még az olyan nagyobb nevek is, mint mondjuk Josh Hartnett.
Ez az aránytalanság, ez a széthúzás mellesleg nemcsak a színészekre, hanem a történetre is jellemző, akár az egyes epizódokat, akár az évad egészét nézzük. A különféle érdekes emberekből összeverbuválódott csapat a fő történeti szál szerint egy sötét erők által elrabolt lányt keres, ám ez hol eredettörténetekkel, hol mellékszálakkal, hol valami mással szakad meg, mialatt folyamatosan szétcsúszik, összeáll, elindul valamerre, megáll, megint szétcsúszik és így tovább. Az írók meg csak dobálják be a Dorian Grayhez és Van Helsinghez hasonló klasszikus figurákat, de fogalmuk sincs, mit akarnak kezdeni velük, ezért már a felbukkanásuk is röhejes, random jelenlétük pedig legtöbbször erőltetett. Hiába adnak a szájukba Shelley és Keats idézeteket, ezzel nem tudják palástolni a saját ötlettelenségükből fakadó felszínességet.
Ami viszont a történet minden gagyisága és üressége ellenére is rá tudja venni a nézőt, hogy a következő részbe (extrém esetben a következő évadba) is belevágjon, az Eva Green zsenialitása mellett az első bekezdésben említett viktoriánus kori hangulat. Az állandó félhomály, a macskaköves utcákon gomolygó füst és a lepukkant bárok éppen olyan rabul ejtőek, mint a tehetősebb karakterek jelmezei és a bálok díszes csarnokai. A vészjóslóan rideg atmoszféra, ami még akkor is képes magában hordozni egy remek horrorsorozat lehetőségének illúzióját, amikor a színvonal érezhetően részről részre csökken, végül pedig belefásul a saját hülyeségeibe és már csak egy erőltetett cliffhangert tud kiizzadni magából.
A vámpírok bénák, Frankenstein szörnye egy teátrális, rokkerkabátos nyálgép, Dorian Gray egy jelentéktelen seggdugasz és még bőven lehetne folytatni a sort. A történet meg egy katasztrofálisan inkoherens trehányság, ami horror létére se nem ijesztő, se nem véres. De legalább a címválasztás találó, hiszen a Penny Dreadful azokra az olcsó és silány rémtörténetekre utal, amiket a XIX. századi Londonban árultak mindössze egyetlen Pennyért. Ennél pedig sajnos a sorozat sem ér sokkal többet. 3/10