Julia Roberts ma ünnepli a 47. szülinapját. Ezúton kívánunk Boldog Szülinapot a Pritivumennek.
„Pretty Woman, i don’t believe you, You’re not the truth..”
Elmondom, miért szeretem ezt a filmet. Mert pofonegyszerű és ezt nem rest kimutatni. Három alapvető dologról szól: money, fuck, love. That’s it. A Pritivumen még abból a Hollywoodból származik, amely nem félt attól, hogy a produkció, amit előállít, szimpla, mint egy kotongumi. Hogy nem szól többről, mint arról, hogy a jól fésült, szemérmetlenül gazdag bizniszmen beleszeret az útszéli lotyóba. Beverly Hills, 90-es évek, gejl zenék, kurvás göncök, kaviár, limuzion, drog és hatalmas mosolyok. Ez még az az Amerika, ahol bármi megtörténhet. De Gary Marshall rendező és J.F. Lawton forgatókönyvíró (aki többek között a Seagal féle Úszó erődöt is firkálta) maradtak ennél a hétköznapi alapkoncepciónál (kvázi klisé a valóságból).
Edward (Richard Gere) akkora milliomos, hogy ki sem néz az elképesztő kilátással bíró 18 csillagos lakosztályának a tetejéről, mert tériszonya van. Hogy akkor miért ezt bérli? Mert ez a legjobb. Milliárdok csúszkálnak a keze alatt nap, mint nap, szóval shut up!.
Vivian (Julia Roberts, akinek ez az egyetlen filmje, amiben igazán, őszintén szép, azzal a véget nem érő mosollyal együtt) még kezdő az utcán. Szerencséjére Edward nem idevalósi, útbaigazítást keres. 10 dollárért meg is kapja tőle, sőt, még vezetési leckét is ad. A többi – illetve már ez is – történelem.
Most őszintén: hogy lehetne utálni egy filmet, amiben Julia Roberts kurvát játszik (azóta se hiszem, hogy volt nagyobb szerepe, mely híresebbé tette), a sármos, húsz évesen megőszült Richard Gere pedig csak mosolyog és kefél. Na meg viccel. Az elegáns és a közönséges találkozik. Klasszikus dramaturgiai truváj. Azóta is millió meg millió szerelmetes vígjáték próbálta meg ilyen habkönnyűen leutánozni. A film 14 millió dollárból készült. Csak Amerikában összesen 178 milliót hozott. Korrekt.
Gere és Roberts közt izzik a levegő (ezt egyikőjük sem tudta megismételni az évekkel később tető alá hozott, mérföldekkel vállalhatatlanabb kvázi-második résznél, az Oltári nőnél). Edward egyszerű, mint a faék. Okos, jóképű, gazdag. Vivian kisvárosi földönfutó, igazi középréteg baromi hosszú combokkal. Szinte illúzió a férfitól, hogy ilyen szépen bánik az instant eszkorttá avanzsált hölgyeménnyel, de hát az istenit, végre valami, ami mulattatja. És, mint mondtam, ez a kilencvenes évek, helló.
Már maga a kontraszt elképesztően vicces: Vivian mindig arról álmodott, hogy majd eljön érte a királyfi fehér lovon, mégis kurvának állt és hát ott a szőke hercegek legalább olyan ritkák, mint a szűzlányok, mégis belecsöppen a mesébe. Persze az élet azért belerondít a dolgokba, de milyen szép a látszat. Egyik napról a másikra az ölébe hull a felekirályság lakosztályának kulcsa és két szempillantás alatt válik a repedtsarkúból előkelő asszonnyá. Persze a be-bekiabálások azért zavarják: „Mennyi a tarifád, whooker?”
De ettől szép ez, nem igaz?! Ha jól nézel ki, de az utcán strihelsz, akkor is jöhet valaki, aki olyan életet képes nyújtani számodra, amelyet te magadnak sosem tudtál megteremteni. Annyira felszínes, üres és hazug az egész, hogy imádni valóan hollywoodi.
Nyilván a végjátékra kibukik minden, borul a szentimentális bili, és még a Roxette is felcsendül, de hát nincs mit tenni. A milliárdjai közt úszkáló munkamániás üzletember beleszeret a kurvába, ilyen az élet. De hát van miért. Az apróságok a legjobbak: ahogy alszik, ahogy énekel (botrányos!), ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy káromkodik és amilyen egyszerű. Kihagyhatatlan fogás. És legyen a Micsoda nő bármennyire álszent, önhitt, képmutató és sekélyes is néha, pont ebben rejlik a szépsége. A cukormáz mögött ott van az álomgyár. Ahogy szemrebbenés nélkül mosolyog. Meg kell zabálni, de nem?! 7/10