Charlie (Harvey Keitel) hisz a megváltásban, a bűnbocsánatban, hogy a bűn parcellái között élve, nap, mint nap szembesülve saját tetteivel még kijárhat neki a megbocsátás. Hogy isten figyel, és ítél. Charlie, Scorsese első, önanalitikus szócsöve.

Az 1973-as Mean Streets Scorsese New York-trilógiájának első, meghatározó, de még karcos darabja.

Sikkes bőrdzsekik, jasszos verdák, hatalmas szövegek és dögös bártáncosnők, avagy Scorsese és a gengszterfilm korai találkozása a hetvenes években. Minden gyerekcipőben jár. Charlie és bagázsa, Johnny Boy (De Niro berobbanása a színészvilágba), Tony (David Proval) meg a hozzájuk hasonlók csak piti szarháziak. Ők még csak áhítoznak arról a hatalomról, a könnyed, zavartalan életről, melyet Charlie befolyásos bácsikája birtokol. Viszont már most azt próbálják élni. Megbeszélések a klub zugaiban, kocsmai verekedések, piti balhék, dögös csajok és a testvéri szeretet, a család központi fontosságának jelentősége ott pulzál minden egyes megmozdulásukban.

De, mint említettem, minden kezdetleges: Scorsese forgatókönyve jobbára egy papírvékony blöff. Nem véletlen, hogy a rendező rengeteget improvizál, és hogy a film legjobb pontjai, leghatásosabb jelenetei a tökéletes atmoszférateremtésből adódnak – a mester tehetsége csak úgy ragyog, ha korhangulatot, életérzést kell közvetíteni.

A sötét sikátorok, a vérvörös fényben izzó klubok, az elmaradhatatlan, pompásan időzített és válogatott zenék, az explicit erőszak (bár az Aljas utcák erőszakossága még sokkal szolidabb, mint későbbi társaié) abszolúte szerzői stílusjegyek.

Amikor viszont görgetni kéne előre a cselekményt, a film akad, mint egy agyonjátszott bakelitlemez. Hiányzik Scorseséből a történetmesélés rutinja, a cselekmény komplexitása. Kiragadott életképeket közvetít, tablót állít a negyedről, mely gyönyörű, vonzó és megkapó, ugyanakkor saját, mögöttes mondanivalói elsikkadnak. Csak érintőlegesen veti fel a problémákat, szervezetlenül dobálja be ötleteit (a gyönyörű fekete táncosnő, a háborúból hazatért, tébolyodott katona), és a kulcsfontosságú elemek dramaturgiáját nem bontja ki igazán.

Charlie saját vezeklésének, mebocsátás- és útkeresésének tekinti, hogy a helyes útra terelje Johnny Boy-t és a szomszédjában lakó húgát, akivel forró viszonyt ápol. De ezek mind nem férnek össze jövőbeli terveivel. Így őrlődik a maffia, a jövő, és a megváltáskeresés fogaskerekei közt, aminek íve jelenetről jelenetre töredezik, mert Scorsese képtelen igazán jól kibontani azt. Képekkel, atmoszférával, életérzéssel beszél inkább a nézőhöz, mintsem, hogy karaktert fejlesszen vagy drámázzon.

Csak meg kell nézni: amikor lehívja a szomszéd lányt, mert beszélni akar vele, azzal a szemünk elé tár mindent, amit látnunk kell. Egy mocskos, lepukkant lakóház hátsó udvarán vitázik a lánnyal, ahol a fejük fölé hajol az öreg szomszédnő, hogy csendesítse őket. Charlie öltönyben, aranykereszttel a nyakában áll a nyomor közepén, ahol anyjával él. Lehet-e ennél szebben érzékeltetni a kisstílű gengsztert? Tökéletes.

A film tempója azonban állandóan ingadozik. Majd két órás cselekményébe bőven szorultak unalmas és monoton percek, de legalább a végjáték remekül illik a stílusához. Alapvetően az egész film alatt végig sikerül megúszni mindent. De a zárójelenet, a tetőpont végre gengszterré teszi Charliékat: ott jönnek csak rá igazán, hogy ebben a világban, nem fenyegethetsz, nem játszadozhatsz és nem baszakodhatsz büntetlenül senkivel. Mert isten figyel, és meghúzza a ravaszt. 6/10