(Az első rész kritikája itt olvasható). A három évvel későbbi folytatáshoz Burton két nagyszerű dolgot is kapott: nyolcvan milliót és szabad kezet. Ez az, amire szüksége volt. Nem lihegett senki a seggében, nem voltak nélkülözhetetlen instrukciók, csak ő és a fantáziája. Ez pedig az eredményen is meglátszik:a folytatás, ugyan nem akkorát, de szintén kaszált és végre teljességében egy olyan világot varázsolt, amire csak nagyon kevesen képesek (Del Toro neve kapásból), úgy, hogy a cselekményt nem alárendelik, hanem mindezen együttesek szolgálatába állítják.
A Batman Returns színtiszta, elvont, nagybetűs BURTON-FILM.
Gothamet hó fedi, karácsonyi égők izzanak szüntelen, és a fenyegetés ezúttal mélyről, lentről, a bűztől gőzölgő kanálisból érkezik. Hiszen az absztrakt gonoszok karácsonykor sem pihennek. Már az expozíció fergeteges a fantázia gyáros kalapjából: Pingvin a filmes képregény történelem egyik legelvontabb, legtalálóbb módon felvonultatott és eljátszott legjelentéktelenebb gonosza. A múltja, a sérelmei hajtják igazán, valójában ő nem is nagyon akarja letarolni, vagy elfoglalni Gothamet, inkább afféle megnyugvást, befogadást, együttérzést keres. Ezt pedig mind Burton, mind a torzszülött, kitaszított szerepére született Danny DeVito tökéletesen interpretálják.
Másrészről a Batman Returns azon kevés képregény adaptációk egyike, ahol a több villain együttes jelenléte nem csorbítja, lassítja, hanem emeli a film színvonalát. Ahol ezek a pszichopata jótét lelkek egymás alá dobálják a jobbnál jobb jeleneteket, nem elvonva, hanem kiegészítve egymás képernyőn töltött idejét. Így elődjével szemben a második rész cselekményben is összeáll (Selina Kyle és Bruce Wayne összecsengései csak úgy forrnak a szenvedélytől, ugyanakkor tökéletesen hozzák felszínre a bennük lappangó két, egymástól totálisan különböző én dilemmáját, melynek végpontja természetesen arra fut ki, hogy kvázi egyformák), miközben díszletei, színei, füljáratba ékelődő zenéje alkotják Gotham szívét. És Christopher Walken kimért, sztoikus, velejéig bűnös bürokrata karakteréről még egy szót sem szóltam.
És végre Keatonnek is jut szó (amit igen nehéz elhinni egy ilyen gárda mellett). Batman végre Batman: határozott, lendületes, elkötelezettebb, mint valaha. Nem szarozik, nem tököl, és nem hagyja, hogy baszakodjanak vele. Érdekes, hogy mindeközben félúton pedig valahol Bruce Wayne veszik a barlang sötét bugyraiba.
Mégis, Michelle Pfeifer a legbombább – nem csak külsőre. Övé a leglátványosabb metamorfózis. Az introvertált, halk szavú, szerény, gyámoltalan, állandóan eltiport titkárnőből, egy vad, latexruhás szexcicává alakul át, aki onnantól, hogy megszületik, egész egyszerűen végigsöpör a vásznon (és ezt most úgy tessék érteni, hogy Anne Hathaway Macskanője remek, de fényévekre van elődjétől). Karizmája lehengerlő, ha ő vásznon van, mindenki más jelenléte is sokkal pulzálóbb, intenzívebb.
A Batman 2-őt valójában nem lehet és nem is érdemes egyénekre bontani. Azon sajátos elegye ez a film műfajának, ahol alapvetően tombol a káosz, pingvinek, gengszterek, macskanők törnek Gothamre, ahol a szerzői ötletek csak úgy burjánzanak (Pingvin és Macskanő közös jelenete elképesztően groteszk és bájos csevegés két elmebeteg között) és ebből a cirkuszi parádéból végül toronymagasan kibukik valami, amit nyugodtan nevezhetünk legalább akkora klasszikusnak, mint elődjét. Vagy még nagyobbnak. 8/10