Burton Gotham-je nem evilági. Akadnak pontjai, melyek igyekeznek a valóság illúziójához kötni őket (a ballonkabátos, bézs kalapot hordó nyomozók által beszivárgott noir hangulat briliáns), de alapvetően az egész hangulata, a sajátos atmoszféra pont azt a szürrealista külcsínt adja a Batman univerzumhoz, amitől a ’89-ben született adaptáció a mai napig viselheti a klasszikus billogot.
Kósza 25 év távlatából ez márpedig érdem.
Tim Burton saját bevallása szerint (nem csak jelen kritika alanyánál, hanem úgy általánosságban) azt vallja, hogy a cselekmény csak másodlagos és minden a remekül vizionált, kellőképp megalkotott atmoszférán, a díszleteken és a hangulaton múlik. Ezért lehetséges az, hogy az anno tehetséges és ihletett képzelőerővel megáldott mester utóbbi filmjei mind egy kaptafára vannak felhúzva, amelyben a sokat emlegetett hangulatteremtésre való képességégét az idő jócskán megkoptatta, illetve, hogy produktumai önismétlővé és unalmassá degradálódtak új ötletek, avagy víziók híján. Pont úgy, ahogy Johnny Depp különböző kosztümökben elkövetett bohóckodásai is inkább erőltetett rekonstrukciók, mint önálló és friss karaktermegformálások.
De a 25 évvel ezelőtti direktor még szenvedéllyel adózott a filmkészítésnek, stílusa egyszerre hatott innovatívnak és sajátosnak. Ezért a ’89-ben elkészült adaptáció legalább annyira jelentős volt az évben, mint a születésem (elnézést, nem hagyhattam ki, hiszen egyidősek vagyunk). Habár Burton kezét jócskán megkötötték, mind alkotói, mind financiális téren (a 35 milliós büdzsé ugyan messze nem volt bagatell, de azért néhány trükkön erősen meglátszik), és ő maga sem kifejezetten élvezte a forgatást, érdemei elvitathatatlanok.
Hiszen Burton Batman-fimjei pont attól jók, hogy totálisan ellentétesek a Nolan-féle trilógiával. A minél inkább a fantasy-ra, a valóságtól való elrugaszkodásra tett törekvés adja a sötét és baljós báját, azt, amivel Batman kismillió gyermek szívébe költözött be azonnal, ahogy megpillantották (köztük természetesen az enyémbe is).
Ennek köszönhető, hogy mindig és minden körülmény között azt vallottam, hogy Michael Keaton a valaha volt legjobb Batman. Ööö…izé…ja, mondtam ezt párszor. De így, majd egy évtizednyi távolságra az utolsó megtekintéstől kissé elbizonytalanodtam. Bár ez elsősorban nem Keaton hibája. Michael játéka száraz, szikár, esetleges és mellékes (nem csoda, hogy minden Bruce Wayne-ként eltöltött perc sokkal jobban áll neki, mint azok, amikben Denevérember). Mondom, nem az ő hibája. Részben Burtoné, de leginkább Jackie Nicholsoné, akinek két órás hahotázó bohóckodásához a rendező szíves-örömest asszisztált. A Denevérember nem Gotham, nem Batman, (és semmiképpen sem a cselekmény), hanem Joker filmje. De nem úgy, mint A sötét lovag.
A film akkor a legjobb, amikor Jack Napier (Nicholson) még lilagalléros gengszter, aki a főnöke feleségét dugja. Onnantól, hogy Jokerré változik, Burton mindenféle általa feleslegesnek vélt sallangot kikúr az ablakon. Semmi félreértés, Nicholson parádézik és alakítása, személyiségmegformálása nem is tér el gyökeresen a szociopata Joker jellegzetes vonásaitól. Vigyora (make-upja) haláli, veszedelmes röhögése hátborzongató, és minden megmozdulása kiszámíthatatlan és groteszk. Mármint KURVÁRA az. (Gyerekkoromban valamiféle megmagyarázhatatlan szimpátiát és félelmet éreztem egyszerre iránta). Egy ideig. Aztán már túl sok. Túl sok, mert semmi teret nem hagy maga mellett: Batman gyakorlatilag mellékszereplővé redukálódik, az eszeveszettül gyönyörű Vicki Vale (Kim Basinger, ó anyám!) maradék éle is elvész, a cselekmény pedig, ami amúgy is erősen vázlatos, totálisan megszűnik létezni.
Szóval természetes, hogy az atmoszféra, a hangulat, a unique világ baromi fontos, de nem úgy, hogy közben minden mást feláldozunk annak oltárán. Ezért nyögdécsel Batman karakterdrámájának göcsörtös kibontakozása, Keaton alakítása, vagy a kémia helyenként produkált elillanása a szőkeség és Wayne között.
De ez még egy más világ volt. Nem kellett kötelező érvényűen a szkriptbe tuszkolni az eredettörténetet (elég volt hozzá néhány mondat), nem állt ott a forgatókönyvíró listáján, hogy minimum két jellegzetes villain-nek fel kell tűnnie és még kettőt meg kell említeni bazinagy vizuális kacsintások közepette, hogy a geeksrácok nagyot bólinthassanak a vászon előtt, mert vágják, hogy mi van. És ez az a báj, amit az idő, amit a nosztalgia okoz, és amit ugyanezen páros kettőse nem tud elvenni. Mert ezért létezik. 7/10
