Ír börtöndráma. Azt hiszem ezzel a két szavas mondattal mindent elmondtam azok számára, akiket az átlagosnál jobban vonz a téma, a többieknek legyen elég annyi, hogy 2014 első igazán jó filmjének kiáltották ki a brit kritikusok és nem is hazudtak vele. David Mackenzie filmje nyers és zsigeri, nem hódol börtönfilmes sztereotípiáknak, ugyanakkor nem is hoz sok újat a zsánerben, de amit ad, azt vérbeli profizmussal teszi.

Nincs bullshit, nincs kegyelem, nincs félrebeszélés: az expozíció egyértelművé teszi a néző számára, hogy a fiatalkorúak börtönéből átszállított 19 éves Eric Love-al együtt lépünk be a valódi fegyházba. Eric már felkészült. Az első 20 percben majdnem megöli szemközti szomszéd rabtársát, aztán megveri az őröket, majd beleharap egyikük farkába, mint egy elszabadult pitbull és nem hajlandó fogai szorításából engedni (nem átvitt értelemben beszélek), amíg nem kap biztosítékot arra, hogy nem verik tovább. Eric attitűdje kezdetben mintha kissé Hardy Bronson-jára emlékeztetne, de ő mindazt, amit tesz, nem élvezetből, hanem rutinból teszi. Egy gyors, rövid és tömör üzenet a börtönlakók számára, hogy nem egy szaros csicskával van dolguk. Ha kötekszel átvágom a torkod.

A történet akkor fordul más irányba az átlagos börtönfilmek porondjáról (bár, hogy is lehetne átlagos hiszen viszkivedelő és erőszakfüggő írekről beszélünk), amikor kiderül, hogy az egyik befolyásos ember a börtönben, nem más, mint Eric apja, aki elhagyta őt.

David Mackenzie filmje tajtékzik a dühtől. Intelligens, ravasz, erőszakos és távolságtartó. Ne bízz senkiben, ne fogadj el senkitől semmit, légy a magad ura, mutasd meg, hogy te az a fajta szociopata faszfej vagy, akivel nem érdemes baszakodni. Ericnek több-kevesebb sikerrel mindez össze is jön, anélkül, hogy apja bármiféle támogatását élvezné, addig a pontig, amíg az őrök be nem gurulnak rá teljesen és amíg össze nem fut Oliverral (Rupert Friend).

Oliver egy afféle terapeuta. Nem tagja a börtönnek, de saját bevallása szerint mindig is ide tartozott. Nem bír a való világban élni. Ol végül ráveszi a fejeseket, hogy Eric-et engedjék be a csoportjába, ahol más elítéltekkel együtt fejleszthet saját személyiségén. Megtanulhatja kezelni és leküzdeni a dühét.

Mackenzie bravúrja valahol itt mászik a képernyőre. Tömören, nyersen és hirtelen megy nagyon mélyre, anélkül, hogy az első pillanatokban észrevennéd. Az atmoszféra majd felrobban a feszültségtől. Rasszizmus, gyűlölet, erőszak, homoszexualitás és családi sebek egyszerre tépődnek fel, a  börtön falai izzanak az agressziótól. Mindez rideg rácsok, betegesen sárga, kopott falak között, ahol már-már disszonánsan zeng az ír akcentus a sok fuck-tól és caunt-tól, ahol a rasszok csak úgy hemzsegnek, és ahol az őrök előbb kötnek fel, mint, hogy azt mondanák a levegőt sem érdemled meg.

Mackenzie filmjében talán az ellentétes metamorfózis a legkülönlegesebb. Apa és fia akaratának pontosan az ellenkezője történik, aminek hatására lesznek képesek mindketten olyan irányba változni, amire egész életükben képtelenek voltak. Így lesz a kezelhetetlen, bántalmazott, agresszív fiúból a közösség szerves tagja, aki végre tatozik valahová, és így válik a szülői szerepre egész életében alkalmatlan férfiból apa. Nyers, vad és agresszív családi dráma a kopott börtönfalak homályos fényében. 8/10