Az igénytelenség hálójában
Két éve, a művészien középsemmilyen Pókember-reboot láttán még nyugodtan legyinthettünk, bizakodóan bambulva a jövőbe, gondolván, hogy a határidők szorítása miatt, sebtében összehányt eredettörténet után végre lesz elég ideje és pénze Marc Webbnek meg a Sony-nak, hogy gatyába rázza a falmászót. Hát idő és pénz, az volt is. Csak normális forgatókönyv, kompetens rendező meg néhány ilyen apróság hiányzott, így persze ezt is elkúrták - ha lehet, még jobban, mint az előzőt. Viszont ezúttal már minden lehetőség adott volt, így a folytatásra nincs mentség; ez már csak a hozzá nem értés, a trehányság és a „mindegy milyen lesz, a sok hülye rajongó úgyis megnézi” hozzáállás triumvirátusának fonnyadt gyümölcse.
A legmeglepőbb az egészben, hogy A csodálatos Pókember 2. pontosan ugyanazokat a hibákat követi el, mint az első rész. Még az akarat egy aprócska szikrája sem pislákol fel a sötétségben, hogy valami értékelhetőt produkáljon; Webb olyan látványosan szarik mindenre, hogy az már önmagában csodálatos. Kényszeresen követi el újra és újra az első rész minden ballépését, egyre vehemensebben kapkodva ide is, oda is. Kezei mohón markolásszák a cselekmény szálait még akkor is, amikor azok már rég kicsúsztak ügyetlen ujjai közül. Az egyik pillanatban Peter szüleinek rejtélyes múltját boncolgatja, a következőben a szerelmi szálat göngyölgeti, mialatt ellenfelek hadát zúdítja Pókemberre, aztán máris áttér a következő részek megalapozására és kezdi is elölről az egészet. A film ennek következtében nagyon hamar szétesik, apró darabokra hullik, és képtelen akár egy pillanatra is egységes egésszé összerázódni. A zsúfoltság illúziója mellett üres, lélektelen és unalmas marad végig, ritmustalan zötykölődése során.
Az ésszerű motivációkért, árnyaltabb gonoszokért, logikusabb fordulatokért könyörgő történetben minden csak úgy random következik. Webb egyik karaktert dobálja be a másik után, de mivel bemutatásukra se ideje, se türelme nincsen, mindenki súlytalanul lóg a levegőben. Érthetetlen, bugyuta indokokkal három nevesebb ellenfelet is Pókember nyakára küld, akik közül a legnagyobb Electro, a fogyatékos angolna-ember, aki úgy néz ki, mint Voldemort, miután egy konnektorral fajtalankodott. A Zöld Manó hitvány eredettörténeténél pedig csak a robotkutyára emlékeztető Rhino fél perces szerepeltetése nagyobb vicc. A teljes lebőgéstől csak a több mint kétórás játékidőhöz mérten elenyésző számú akció menti meg a filmet, melyek egy falat kenyérként enyhítik a képregényből ismert Pókember-életérzésre éhező rajongók csalódottságát. A rengeteg harcot, látványos zúzást ígérő, agresszív marketingkampány után ez sovány vigasz ugyan, ám ezen jelenetek legalább lendítenek picit az idétlen fordulatok és semmitmondó, közhelyes párbeszédek közt tanácstalanul toporgó cselekményen.
A gyerekes poénoknak, óvodás motivációknak hála, a célközönség valahol a nagycsoport és az ötödik osztály között keresendő. Minden idők valószínűleg legrosszabb Pókember-filmje egy kaotikus trehányság, ami kínok közt vergődve vérzik el a kommerszség oltárán.
A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2.
(The Amazing Spider-Man 2, 2014)
amerikai akciófilm
játékidő: 142 perc
rendezte: Marc Webb
főszereplők: Andrew Garfield, Emma Stone, Jamie Foxx, Dane DeHaan
