Nem tudom, hogy Steve McQueen választotta-e a témát, vagy az őt, de őszintén szólva örülök neki. Mert gondoljunk csak bele mi lett volna, ha teszem azt szegény megvénült, szentimentálissá vált Spielberg bácsi kaparintja meg a feldolgozandó igaz történetet. Az biztos, hogy minden második jelenetben a gyapotföldek vagy a lenyugvó nap sugaraiban, vagy könnyzáporban úsztak volna nyakig elmerülve a giccsben. Nem, ehhez a kissé agyonrágott témához egy olyan vizualitás kellett, melyet McQueen az utóbbi időben hozott magával a filmiparba. Dokumentarista és nyers. Más kérdés, hogy igazán újat ő sem tudott hozzátenni a zsánerhez, és hiábavaló a próbálkozás, mert ez a film akkor is Oscarra hajt, ha nem akar.
Mert most őszintén mit lehet még elmondani a rabszolgaságról? Erőszakos és brutális? Igen. Megvetendő, elítélendő és szomorú? Igen. Tragikus, drámai, könyörtelen? Persze. És a helyzet az, hogy McQueen ugyan megpróbálta, körülbástyázva magát vagy egy tucat színvonalas színésszel, de ezen jellemzők fitogtatásánál sajnos ő sem tud többet - vagy ami nagyobb bibi - maradandót nyújtani.
Az első félóra hátborzongató atmoszférikussága pazar. Hans Zimmer score-ja összeolvadva a rendező expresszív, gyomorba taposó naturalizmusával valami olyan elegyet alkot, mely kalapáccsal verdesi beléd a rasszizmus vértől csöpögő szegeit. Stílusos, lehengerlő fényképezés, amelynek egyetlen szépséghibája, hogy a mögötte húzódó valódi tartalom meglehetősen sekély, ahhoz, hogy igazán át tudjuk érezni Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) kínkeserves, több, mint egy évtizeden átívelő kálváriáját.
Az idő. A 12 év rabszolgaság egyik legeslegnagyobb negatívuma, az a szörnyen hosszú idő múlásának érzékelhetetlensége. Ugyan van néhány hajszálpontosan megalkotott jelenet, mely egyszerre köszönhető a rendező, illetve a jobbnál jobb színészek tehetségének, de mégis képtelen a néző magáévá tenni, átérezni azt az elviselhetetlenül gyötrelmes időintervallumot, amit Solomonnak át kell élnie míg végül újra szabad emberré válik. Pompában fürdőző, rasszista, kegyetlen és perverz gazdák jönnek mennek a több, mint két órára dagasztott játékidő alatt, az embernek mégis az az érzése, hogy pusztán hetek, maximum hónapok telnek el. Ezt tetézendő, hogy nem csupán a főszereplőn, de mellette senki máson sem látszik, hogy megrágta volna az idő vasfoga.
McQueen ez esetben sem bírta mellőzni intellektuális maszturbálásának kiélését, amivel konkrétan tönkretette a Shame-et, de hál'isten olyan minimális szintre redukálta, hogy never mind, belefér (mondjuk még mindig a Hunger az egyetlen műve, melyben vizuális tálentumának maximális hátteret biztosított a tartalom).
A 12 years a slave sokkolóan tömény erőszakossággal, terrorral mesél az 1800-as évek derekán virágkorát élő rasszizmusról, melyben egy átvert, felhasznált ember reménye tompul az évek alatt, míg végül szinte teljesen el nem múlik. Megtanul szolgaként élni, tagadni tudását, tanultságát, előnybe helyezni az érdekből fenntartott udvariasságot, annak reményében, hogy valaha feloldozást nyerhet. És amikor ennek utolsó darabkáját is kiütik véres ostorral a szívéből, akkor sétál be a jóképű, kedves mosolyú ács (Brad Pitt, a hős, a megmentő, a producer(!)), hogy egy másfél perces monológgal gyakorlatilag kimentse őt a biztos halálból és az élete végéig tartó szolgasorsból.
A befejezés megható, szomorú, giccsperemen táncoló, de hogy a viharba lenne ez másképp, ha előtte két órán keresztül ostorral, haraggal, gyűlölettel, állati bánásmóddal erőszakolják meg a szívünket. Természetes, hogy jól esik az a kiszámítható feloldozás.
De Tarantino legalább tudta, mindezt, hogy kell úgy művelni, hogy az egyszerre legyen szórakoztató, elgondolkodtató, megható, izgalmas, és kibaszottul menő. Oda kellett volna adni neki a forgatókönyv mellé a rendezői aranyszobrot is. 6/10
