Nagyon régen sikerült filmnek ennyire felbosszantania, mint tette azt Thomas Vinterberg kényes analízise egy szűk közösségről. A vadászat az emberi butaság, a naivitás és az ezekkel kéz a kézben járó előítéletekkel vagdalkozó emberekről szól. Egy olyan hamis, de valósnak vélt lavina előidézéséről, majd megállíthatatlan pusztításáról, amelynek alapja egy néhány éves, édesnek tűnő kislány hazugsága.
Vinterberg filmje mentes mindenféle feloldozástól, a szigorú és gyakorta ostoba emberi reakciókról, a morál határozta értékrendekről állít tablót, melyben talán a leggonoszabbak azok, akik végig a jó oldalon próbálnak diadalmaskodni.
Mindehhez a szakállas favágók, a jéghideg tájak, és emberek otthona, Dánia szolgáltatja a környezetet. Részben talán ennek is köszönhető az a nyomasztó, feszültségtől pulzáló atmoszféra, amely körbeöleli.
Lucas (Mads Mikkelsen, Dánia legszínvonalasabb élő férfiszínésze) kezdetben higgadtan, megfontolva próbálja kezelni azt a kreált helyzetet, melybe gyakorlatilag egy konzervatív, túlontúl naiv és hirtelen ítélkező igazgatónő löki. Pedofíliával vádolják, egy mindössze pár éves kislány igencsak megkérdőjelezhető "vallomása" alapján. Vinterberg filmje alapból ott véti első hibáját, amikor erkölcsi értékrendre támaszkodva kényszeríti ki a világ egyik leggusztustalanabb bűncselekményét.
Hogyan válhat döntő bizonyítékká egy kisgyermek szava, mindenféle előzmény vagy racionális bizonyíték nélkül. A "gyermekek nem hazudnak"-toposz nem, hogy a mai világban, de még tíz évvel ezelőtt is kissé röhejesen hatott volna, de nem tehetünk semmit, el kell fogadnunk ezt a dramaturgiai fogást, ahhoz, hogy az ezt követő drámát a helyén kezeljük. Hisz végtére is, akármilyen bosszantó a kislány játékidő végéig eljátszott zavarodottsága, a probléma, a kikényszerített helyzet felelőse csak csekély részben ő.
Mert beismeri a felnőtteknek viszonylag időben, hogy butaságokat fecsegett, addigra már réges-rég késő és süket fülekre talál. A birka mód egymást ismétlő, béklyókkal dobálózó társadalom a hibás, melynek tagjai számára elég egy csípős pletyka, hogy a szeretett óvóbácsiból, legjobb barátból pillanatok alatt kitaszított férget kreáljon.
Vinterberg forgatókönyve a konfliktus forrását követően azonban tökéletes pontossággal fest morális nézőpontokat, emberi érzelmeket, melynek súlya folyamatosan rátelepszik főhősére, majd ezáltal a nézőre egyaránt. Mads Mikkelsen egymaga elviszi az egész filmet, alakítása mindaddig kellően visszafogott, őszinte és türelmes, amíg vulkánként ki kell törnie, ahhoz, hogy gondolkodóba ejtse a környezetében élőket.
A vadászat annyira hétköznapi, valóságos és szúrós, hogy az ember egy idő után kényelmetlen és tehetetlen szemlélőként képes csak végignézni egy ártatlan ember kálváriáját. De hiába minden, mert a csúcsra járatott befejezés ugyan eloltja a tüzet mely végigperzsel a kialakult szituáción, a sebeket meg nem szünteti. És amikor a megbékélt ismerősök, rokonok, barátok ezekre a sebekre pillantanak, még mindig akad olyan, akiben szüntelenül újraéled a düh, a késztetés arra, hogy igazságot szolgáltasson. Mocsok, fájdalmas egy film ez. 7/10