"..színes az ember, ezért mindig lesz ellentét.."

Gary Ross filmjét nyugodtan vádolhatjuk propagandával, én mégis inkább helyén valónak érzem egész egyszerűen őszintének nevezni. Mindehhez a legtriviálisabb audiovizuális eszközöket használja, amely tökéletesen prezentálja a társadalom beszűkültségét. Azt, hogy nem merünk lépni, rettegünk a változástól és mindentől ami tőlünk idegen, szokatlan és az egyediség felé mutat. A Pleasantville a szabadság felfedezéséről, a korlátok ledöntéséről és az ezzel szemben fellépő hatalomról szól. Televízióba és fekete-fehérbe csomagolva.

Johnnie To filmje túl profi. Rideg és számító, mégis ez a legpozitívabb tulajdonsága. Minden jelenetéből bűzölög egyfajta zavarba ejtő hitelesség. Nincsenek benne illúziók: Én zsaru vagyok, te kábítószer-kereskedő. Te így is úgy is megdöglesz, s ha nem vigyázok én is. Ez egy ilyen szakma, ez egy ilyen világ.

James Wan búcsúja a horrortól

Ez azért valahol már pofátlanság. Mert amire a legnevesebb horrorfilm-készítők már hosszú idők óta nem képesek, azt James Wan megtette. Kétszer. Egy év alatt. Két olyan ütős horrort alkotott ugyanis  (ebből az első a The Conjuring), amik után szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy nem szándékozik tovább a kíséretetek, démonok és egyéb rémségek birodalmában maradni. Másrészt viszont dicséretre méltó, hogy amennyiben úgy érzi, már maximálisan kiaknázta ezt a területet, a gyorsan és könnyen szerzett lovettával járó, önismétlő folytatások sorozatgyártása (ld. Fűrész-sorozat, amit pont Wan indított be) helyett inkább számára viszonylag új és ismeretlen terepet választva csillogtatja meg tehetségét (még ha az első körben épp egy sikeres franchise sokadik része is). De ennyi elég is a rendező úrról; ez nem egy seggnyaló poszt akar lenni, szóval térjünk rá a filmre.

„És ekkor a világ megtelt szörnyű zöld fénnyel.”

A rémkoppantók a „legkingesebb” King-regény. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a szerzőre jellemzően terjedelmes, majd’ 1000 oldalon átívelő történet minden egyes bekezdésének minden egyes sorából a horrorkirály összetéveszthetetlen írói stílusának legjellegzetesebb motívumai köszönnek vissza. Már az alaphelyzet is ezt igazolja, King ugyanis szeret a lehető legegyszerűbb ötletekből építkezni, hogy aztán lassan, lépésről-lépésre vezesse egy olyan groteszk, rémisztő, mégis tökéletesen valósnak tetsző rémálomba a cselekményt, ami csakis az ő fejéből pattanhat ki. Az említett rémálom csírái most is – mint már annyiszor – egy teljesen átlagos Maine-i városkában szöknek szárba, amikor is Bobbi Andersen a szó legszorosabb értelmében belebotlik egy űrhajóba. Illetve az űrhajó azon apró részébe, ami a földből kikandikál. Ennek hatására Bobbi természetesen vehemens ásásba kezd, ám minél nagyobb darabot szabadít ki a repülő csészealjból, annál furcsább dolgok kezdenek el történni vele, és a helység többi lakójával. Egy gyerek eltünteti az öccsét, míg másoknak híres feltalálókat megszégyenítő ötleteik támadnak vagy kihullik az összes foguk. A kívülállókat pedig mintha valami láthatatlan pajzs tartaná távol a várostól. Egy dolog biztos: itt valami nagy disznóság lappang, ami Bobbi Andersen kertjébe vezethető vissza.

A Wachowski testvérek már megint kurvára nem bírnak magukkal.

The Dust Brothers - This is your life (Fight Club)

Ez az a taktus, amit hallgatva tökéletesen el tudom képzelni, hogy az öntudatra ébredt társadalom egy maroknyi része, saját maga által előidézett romlásának indulatától vezérelve apokalipszist indít a világ, az emberiség, vagyis önmaga ellen. Tehát briliáns aláfestés a Fight Club-hoz.

Amikor a Twilight és a Battle Royale undorító fajtalankodásának fonnyadt gyümölcseként napvilágot látott Az éhezők viadala, jó pár hajszállal és nem kevesebb agysejttel károsított meg bennünket eme gagyiba pólyált torzszülött. De persze már akkor is tudtuk, hogy egy poszáta nem csinál nyarat; meg is jött a folytatás, amelyben futótűzként terjed tovább a hülyeség.