Freedom!

Az az igazság, hogy Jordan Vogt-Roberts fantasztikus gyerekfilmjét a mai tizenéves generáció sem érteni, sem átélni nem fogja tudni. Ezért kicsit sajnálom őket. A Nyár királyai ugyanis hosszú idő óta az első olyan ízig-vérig nyers, kalanddal zsúfolt tinifilm, amely annak minden bájával, makacsságával, abszurditások és túlzások közepette humorával, drámájával mindvégig őszinte bír maradni.

Ez már az új generáció filmje lesz. Ami minket érdekel, hogy Aaron Paul egyre feljebb kúszik.

A The Sopranos óta nem volt ilyen erőszakba csomagolt, minőségi családi dráma a tévében – a Showtime-nak jól is jön az erősítés, mert a Dexter véget ért, a Californication pedig már régóta döglődik. A Ray Donovan a mélyben tanyázó családi sebek, gyermekkori bántalmak, és a múltban gyökeredző évtizedes konfliktusok feltépéséről szól, amely elegáns és professzionális gúnyában bontakozik ki a szemünk láttára. Egy morózus, szikár és nyers fickón keresztül, aki Hollywood minden mocskát, bűnét és titkát igyekszik a szőnyeg alá söpörni, brutalitással, zsarolással, megfélemlítéssel és whiskyvel tuszkolva azt le saját maga és a néző torkán. Isten hozott visszataszító valóság! Jól nézel ki.

A pofátlan szuperhős virtuális ámokfutása

Deadpool idehaza nem egy ismert figura - bár a Marvel+ képregényfüzetek oldalain mostanában bérelt helye van (tessék begyűjteni, mert szenzációs!) -, ezért egy picit járjunk utána. A Wade Wilson névre keresztelt ürgével jól elbánt az anyatermészet: Nem elég, hogy kezelhetetlen rákkal és elmebajjal áldotta meg a (bal)sors, még egy félresikerült katonai kísérlet áldozatává is vált, mely során úgy eltorzult az arca és a teste, hogy még a jó édes anyja se ismerne rá. Nagyjából úgy néz ki, mint akit Hulk alaposan megrágott, aztán kiköpött, de Deadpoolt ez egyáltalán nem zavarja, mert legalább Rozsomákot megszégyenítő regenerációs képességre tett szert, meg amúgy is, szarik ő nagy ívben mindenre.

Egy nagyra nőtt kisgyerek ő, aki két dolgot szeret igazán a markában tartani: valami gyilkolásra alkalmas eszközt, ill. a jól megtermett női kebleket („Boner, engaged”). Egy napon azonban, mialatt a tökeit vakargatja lepusztult albérletének feslett kanapéján, ráébred, hogy igazán megérdemelne már egy saját videojátékot. Egy telefonjába meg egy kis fenyegetésbe kerül, és meg is kapja. Ahogy mi is megkapjuk, ami nekünk jár…

A vicces - egyben ironikus - az, hogy a több, mint harminc év elteltével feldolgozott horrortörténeti mérföldkő számomra épp ugyanott, ugyanabban hibádzik, mint a modern változat. Annak ellenére, hogy Fede Alvarez, bemutatkozásában bőségesen mer változtatni, még ha ugyan csak apróságokról is beszélünk, kijelenthetjük, hogy a kétezer-tizenhármas Evil Dead szarik a kompromisszumokra. Még jó. Ugyanakkor hiába minden, mert néhány kiemelkedő, élvezetesebb momentumtól eltekintve ez is unalmas, száraz, és feszültségtelen, mint a franc.