Ha elég régóta nézel filmeket, ha őrülten, mindennél jobban a megszállottjukká válsz, szenvedélyeddé avanzsál ez a tevékenység, akkor előbb-utóbb eljutsz egy pontra. Ez a pont minden egyénnél máshogy és másban kulminálódik. Az én felfogásom szerint bizonyos filmek, műremekek a barátaiddá válnak. Némelyikük közeli ismerős marad, némelyikük haver, és van amelyikükkel csak köszönőviszonyt ápolsz. A Remény Rabjai viszont az egyik legjobb barátommá vált az évek során. Stephen King és Frank Darabont kollaborációja mestermű.
Ha enyhén rasszista vagy, ki nem állhatod a folyton fecsegő, már-már bicskanyitogatóan romantikus csajokat, akik két szerelmes film között azért megdugatják magukat, míg várnak a fehér lóra, akkor ez nem a te sorozatod. Ellenben a főszereplő maga Mindy Kaling (aki az Office rajongók számára nem hat akkora újdonsággal, mint jómagamnak), aki egyben a kiötlője is ennek a 20 perces mókának, amelyben rengeteg romantikus filmből idéznek - ezt egyébként egyáltalán nem használják rosszul -, hiszen egy színes bőrű orvosnőről szól a széria, aki gyermekkorától kezdődően megrögzött rajongója a szerelmes filmeknek. Az a baj, hogy aki nem, annak nem kell sok idő, ahhoz, hogy a folyton csiripelő, enyhén túlsúlyos és önbizalom hiányos cafkából elege legyen. Szerencse, hogy az örök agglegény, mérhetetlenül egoista, pöcs, cinikus és arrogáns társ (Chris Messina) szorosan ott van mögötte, hogy minden egyes nyálas, érzelgős, vagy csak szimplán logikátlan megnyilvánulását szellemesen leoltsa. Ettől jó a Mindy Project és részben ettől rossz, hiszen gyakorlatilag csak utóbbi képes nézhető középszerre felhúzni a sorozatot. 
