Két kislány, szobájukban megrémülve figyelik, ahogy zaklatott apjuk belép, felkapja és viszi őket. El, messzire. Valami szörnyűség történt, a hó szakad, a kislányok ijedtek, miközben az apa egyre sebesebben hajt. Majdhogynem a halálba. Az útról lecsúszva egy erdő hófödte fái között kötnek ki, s találnak egy kihalt faviskót. Ami talán mégsem annyira elhagyatott, mint első látomásra tűnik.
Andrés Muschietti már ezt a nyitójelenetet (kvázi cold open-t) olyan markáns, impresszív hideg színekbe és beállításokba öltöztetve prezentálja, hogy élvezettel szemléli az ember minden képkockáját. Guillermo Del Toro keze sokáig elér.
Az ügynek vége. Van akit íróasztal mögé száműztek, van akit a bizonyítékok közé a pincébe és van akit a vízre, hogy egész álló nap bámulja azt miközben az élete egyre jobban kisiklik. A feketék drogüzletei kissé háttérbe szorultak, eléjük furakodtak a lengyel dokkmunkások és azok különböző ügyletei. A Wire második évada egy afféle átvezető, alibi szezon, amely szép lassan visszaterel a valódi célpontokhoz. Jó lassan, kimérten, unalmasan. A tovább mögött előfordulnak spoilerek.
Ó, emlékszem még amikor őszinte izgalommal és kíváncsisággal vetettem bele magam a különféle szörnyfilmekbe. Minden héten bújtam a videotéka polcait újabb és újabb gyöngyszemeket kutatva, amikben valami ismeretlen, félelmetes és könyörtelen dolog pusztít és az általában papírlap vastagságú karakterek próbáljak legyűrni saját eszközeikkel. Emlékszem, amikor veszettül élveztem, hogy Vin Diesel-nek lila a szeme, és egy kibaszott pengével írtja a visító szörnyalakokat, vagy amikor két egysoros között fel-felröhögve vártam, ahogy Kevin Bacon feszülős farmerben egy maréknyi emberrel fingatja ki a föld alatt szlalomozó férgeket. Akkoriban szerettem bele a b-filmekbe, amiknek minőségi szintje manapság a nulla felé konvergál és egyre kevesebb az élvezetes darab. Úgyhogy most itt az idő, hogy elővegyük őket néhány sor erejéig, nosztalgiázzunk, tocsogjunk a művérben, a belekben, a csápokban, óriás végtagokban és brutális halálokban. 
