Az élet egyik legkárosabb és hatékonyabb drogja. Nincs szer, ami feljebb vagy lejjebb képes vinni. Emiatt dőlnek romba életek, készülnek remekművek, halnak meg és születnek újjá emberek. Emlékképek, mondatok égnek az ember agyába, kitörölhetetlenül, elfeledhetetlenül. Katartikus és rohadt érzés egyszerre. Monumentális és elenyésző. Emberek évekig ragadnak bele, hogy aztán végül stoppolva várjanak az út szélén a következőre, ami felveszi őket. Mindenki utálja és mindenki szereti. A filmipar sem véletlenül támaszkodik rá oly gyakran, mindenféle különböző minőségű produktumokat hozva létre belőle. A legtöbb ugyan limonádé, kommersz, feledhető anyag nagy mennyiségben előállítva, de szerencsére születnek maradandó és meghatározó alkotások a témában. Mi most összeszedtünk tíz darabot közülük, amelyek a lehető leghatásosabb módon ragadják meg a lényeget.

Hogy ne legyen akkora a szórás, az elmúlt tizenhárom évből válogattunk a teljesség igénye nélkül, abszolút szubjektíven, saját ízlésvilághoz igazítva a felsorakoztatott műveket. Jöjjön hát tíz romantikus film a kétezres évezredtől.

Freedom!

Az az igazság, hogy Jordan Vogt-Roberts fantasztikus gyerekfilmjét a mai tizenéves generáció sem érteni, sem átélni nem fogja tudni. Ezért kicsit sajnálom őket. A Nyár királyai ugyanis hosszú idő óta az első olyan ízig-vérig nyers, kalanddal zsúfolt tinifilm, amely annak minden bájával, makacsságával, abszurditások és túlzások közepette humorával, drámájával mindvégig őszinte bír maradni.

Ez már az új generáció filmje lesz. Ami minket érdekel, hogy Aaron Paul egyre feljebb kúszik.

A The Sopranos óta nem volt ilyen erőszakba csomagolt, minőségi családi dráma a tévében – a Showtime-nak jól is jön az erősítés, mert a Dexter véget ért, a Californication pedig már régóta döglődik. A Ray Donovan a mélyben tanyázó családi sebek, gyermekkori bántalmak, és a múltban gyökeredző évtizedes konfliktusok feltépéséről szól, amely elegáns és professzionális gúnyában bontakozik ki a szemünk láttára. Egy morózus, szikár és nyers fickón keresztül, aki Hollywood minden mocskát, bűnét és titkát igyekszik a szőnyeg alá söpörni, brutalitással, zsarolással, megfélemlítéssel és whiskyvel tuszkolva azt le saját maga és a néző torkán. Isten hozott visszataszító valóság! Jól nézel ki.

A pofátlan szuperhős virtuális ámokfutása

Deadpool idehaza nem egy ismert figura - bár a Marvel+ képregényfüzetek oldalain mostanában bérelt helye van (tessék begyűjteni, mert szenzációs!) -, ezért egy picit járjunk utána. A Wade Wilson névre keresztelt ürgével jól elbánt az anyatermészet: Nem elég, hogy kezelhetetlen rákkal és elmebajjal áldotta meg a (bal)sors, még egy félresikerült katonai kísérlet áldozatává is vált, mely során úgy eltorzult az arca és a teste, hogy még a jó édes anyja se ismerne rá. Nagyjából úgy néz ki, mint akit Hulk alaposan megrágott, aztán kiköpött, de Deadpoolt ez egyáltalán nem zavarja, mert legalább Rozsomákot megszégyenítő regenerációs képességre tett szert, meg amúgy is, szarik ő nagy ívben mindenre.

Egy nagyra nőtt kisgyerek ő, aki két dolgot szeret igazán a markában tartani: valami gyilkolásra alkalmas eszközt, ill. a jól megtermett női kebleket („Boner, engaged”). Egy napon azonban, mialatt a tökeit vakargatja lepusztult albérletének feslett kanapéján, ráébred, hogy igazán megérdemelne már egy saját videojátékot. Egy telefonjába meg egy kis fenyegetésbe kerül, és meg is kapja. Ahogy mi is megkapjuk, ami nekünk jár…

A vicces - egyben ironikus - az, hogy a több, mint harminc év elteltével feldolgozott horrortörténeti mérföldkő számomra épp ugyanott, ugyanabban hibádzik, mint a modern változat. Annak ellenére, hogy Fede Alvarez, bemutatkozásában bőségesen mer változtatni, még ha ugyan csak apróságokról is beszélünk, kijelenthetjük, hogy a kétezer-tizenhármas Evil Dead szarik a kompromisszumokra. Még jó. Ugyanakkor hiába minden, mert néhány kiemelkedő, élvezetesebb momentumtól eltekintve ez is unalmas, száraz, és feszültségtelen, mint a franc.

Még be sem hegedtek a Twilight okozta lelki sebek…
Még fel-feldereng rémálmainkban Bella savanyú képe és Edward rikító csillámteste…
Még javában igyekszünk feldolgozni mindazt az érzelmi törést, amivel Stephenie Meyer vámpírkultuszt gyalázó sorozata éveken át sokkolta szürkeállományunkat…
Még fel sem száradt a könnyünk, amit eme megindító franchise búcsúja csalt ki szemeinkből… - Ja, ilyen nem volt.

De mindegy is, mert máris itt a következő fájdalmasan kínos szerelmi történet, amit a természetfeletti vonal beleerőszakolásával próbálnak érdekesebbé, különlegesebbé és mindenek felett eladhatóbbá tenni.
Bekövetkezett az, amitől titkon mindannyian rettegtünk: a Twilight-klónok támadása megkezdődött. Hölgyeim és uraim, itt vannak az igézők!

Toriyama Akira, a shounen manga és anime istene végtelennek tetsző idő után újra tollat ragadott, s élete legnagyobb művéhez, a Dragon Ball Z-hez nyúlva egyből egy másfél órás movie-val örvendeztette meg rajongóit. Az Istenek harcára keresztelt eposz pedig tökéletes példája annak, hogy a mester miért is hagyta abba annak idején a sorozatot: mert bizony egyszer a legnagyobb zsenik is eljutnak arra a pontra, amikor kifogy az ötlettáruk.

Robert Hansen.
Egyszerű pék, szerető férj, gondoskodó családapa és az anchorage-i közösség megbecsült tagja. Szabadidejében szívesen vadászik medvére, farkasra, szarvasra… de legfőképpen prostituáltakra.
Robert Hansen Alaszka történetének „legtermékenyebb” sorozatgyilkosa.

Mintha el sem köszöntek volna. Ez az érzés kavarog az emberben miközben figyeli Kurt Sutter motoros vagányainak immáron hatodik évadja tartó menetelését. Tudván, hogy elértünk a végjáték kezdetéhez, a modern és mocskos Shakespeare-dráma fináléjának első etapjához. Így a tempóból, a nagy időugrásokból, a sokkolásból és mintha kissé a hangulatból is visszavett vett volna a perverz karmester. A tovább után spoilerek.