Bíztam én a Dexter íróiban eddig, hisz a hetedik évad baromi jó minőséget szállított és az első részek alapján nagyon úgy tűnt nem estek pánikba amiatt, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk utolsó felvonásai következnek. Aprólékosan megkezdték az építkezést és ügyesen visszacsatoltak a kezdetekhez. De most elbizonytalanodtam. Spoilerekre vigyázni a tovább után.

Köztudott, hogy a jó sci-fi ismérve az, hogy az emberről szól. Ezért Joseph Kosinski Oblivion-ja kifejezetten örvendetes darab, annak ellenére, hogy pont az emocionális mélysége az, amely egy ponton a saját minőségét karcolja.

Karakterek. Ha egy sorozat legalább annyira ambiciózus akar lenni, hogy felvegye a versenyt a kábeles éra legminőségibb képviselőivel (vagy akár idővel átvegye az egyikük helyét), akkor minden azokon múlik. A Ray Donovan pedig másból sem áll, mint karakterekből. Nem akarok mellébeszélni sokat, úgyhogy kijelentem, hogy ennél kiválóbb úton nem is haladhatna - a Showtime égisze alatt futó széria -, hogy méltó utódjává váljon a Dexter-nek és megállja a helyét a drámasorozatok királyainak panteonjában.

Őrület az űrben - és ez még csak nem is a Space Jam. Alfonso Cuarón úgy látszik nagyon ráérzett az igazi, lélegzetvisszafolytós feszültséggel bélelt sci-fire, mert a Gravity büntetni fog.

Az előzetesben felbukkanó szörnyszülöttek, sárkányok, és különböző lények igencsak balgák, hiszen nem tudják, hogy Keanu Reeves-t nem lehet megölni. Szomorú és hallhatatlan. Az elsőfilmes Cal Rinsch pedig valahol ezt igyekszik kijátszani, úgy hogy bedob rengeteg látványos, földöntúli, és izgalmasnak tűnő dolgot ebbe a fantasyt, harcművészetet, hagyományt és akciót egybegyúró adaptációba, ami egyébként sokkal jobban néz ki, mint az várható volt.

Mindig az érzelmek. Mindig a nő. Mindig az az átkozott nő az oka mindennek. Danny Boyle legújabb, idei mind-tripje pedig még aljas módon rá is játszik erre azzal, hogy Rosario Dawson-t fullfrontál-pucéran vágja a néző - bocsánat, a férfiak - arcába. Mert ő az oka. Mert hipnotizál - mindenével.

Fülsüketítően hangos? Akkora, mint egy jéghegy? Buta, mint a föld, de legalább olyan jól mutat, hogy a szemeid villódznak tőle? Avagy mindezek ellenére intelligens, magokat vet el az agyadban, földöntúli, varázslatos, mágikus vagy épp tele van kalózokkal, terminátorokkal, kék lényekkel, vagy őshüllőkkel? Mi most pont ezeket keressük.

Nagyban zajlik a Comic-con, így A Csodálatos Pókember 2. kapcsán afféle bemutatkozó videót kapott Electro (Jamie Foxx). Rendben, fasza, de a film ugye nem közepes lesz megint (plusz agyonzsúfolva főgonoszokkal)?

Jo Yeong-wook - Jung Chung Death (New World)

A kritikában nem emlékeztem meg erről az egészen különleges témáról, amely végig ragyogóan, melankolikus eleganciával és emócióval festi alá a gengszterlét legjellegzetesebb pillanatait. Az érzéseket, a felismerést, a belülről égető titkokat és mindent, ami ezzel az életformával jár. Tökéletes taktus.

Az a baj a Resolution-nel, hogy maga az ötlet jobb, mint a film. És még csak a kivitelezés sem okolható, amiért az élmény pusztán középszerűen csapódik le az emberben, hiszen az apró jelek, a horror zsánerének jellemzői egytől-egyig fellelhetők, ahogy a metafikciós elemek is intelligensen vannak betűzdelve súrlódásmentesen a cselekmény paneljei közé. Mindez egész egyszerűen csak unalmas.