Idén úgy döntöttem telibe szarom, ha van néhány film, ami átcsúszott tavalyról. Hiszen gyakorlatilag minden évben hisztérikus a helyzet, mert bőven akad olyan ígéretesnek tűnő, jó kritikákkal megszellőztetett mű, amit a szezon végére időzítenek - részben az Oscar miatt, ugye. Ezért december utolsó hetében hirtelen felgyűlik néhány kifejezetten pöpecnek ígérkező mozi, amelyek megtekintésére az egyszeri mozgóképfüggőnek nem mindig van lehetősége (önnön hibáján kívül).
Viszont egyrészt igazságtalan, másrészt önmagam ellen elkövetett bűnnek minősülne, ha ezek a produkciók csak úgy eltűnnének a fekete lyukban, miközben gyakorlatilag a legjobbaknak járó hírverés járna nekik. Úgyhogy ekszkjúzmi for evribádi, de a lista majd fele '12-ből ugrott évet, ami okot ad arra, hogy elgondolkozzunk: vagy a tavalyi év sikerült bomba jól (áj dont'tinkszó) vagy az idei vérzett el förtelmesen. Mert őszintén szólva, ahogy végignézek kétezertizenhárom termésein, az jut eszembe, hogy persze, sok volt a vihar meg az eső idén, fújt a szél, fagyott a föld, meg minden fránya természeti csapás bejátszott, de... ez olyan lett, amilyen. Maradjunk annyiban, hogy messze volt a legjobb formájától. De ezek itt a legjobbjai.
#10. The Best Offer (2013)
Ugyan még mindig haragszom Tornatoréra, de annyira azért nem, hogy lehagyjam idei művét a listáról. Audiovizuális műalkotás, egy a korral nemesedő színésszel (Geoffrey Rush) a főszerepben. Segít megszabadítani a kesztyűktől, amelyek távol tartanak a világtól.
#9. The Place Beyond the pines (2012)
Egy vérvonal mely majd' két és fél órán át teljesedik ki tökéletes következetességgel három generáción keresztül ívelve. Ryan Gosling szűkszavú karaktereinek egyik legnemesebb esszenciájával (kár, hogy csak a film első fele az övé, de ezáltal ő határozza meg a többit is). Derek Cianfrance remek érzékkel használja fel a dramaturgiai toposzokat, melyek együttes kombinációjával hoz létre valami újat. Strukturális viadukt. (kritika)
#8. Mud (2012)
Felnőtt gyerekmese Matthew McConaughey karrierjének egyik legszerethetőbb törvényen kívüli megsebzett hős alakításával. A Mud igazi felfedezőtúra a posványból, a mocsárból egy felnőtt világ felé, amelyben semmi sem olyan egyszerű és nyilvánvaló, mint ahogy azt gyerekszemeinkkel látni véljük. (kritika)
#7. Prisoners (2013)
Zsigeri, alapvető ösztönökkel machináló, morális vita az utóbbi évek legjobb gyermekrablós filmjében. Dennis Villeneuve a Zodiákus narratíváját idézve szállítja az év egyik legizgalmasabb moziját, amiben Wolverine és Donnie Darko tesz tanúbizonyságot arról, hogy a színészi szakma nem véletlenül tartja őket legfelsőbb köreiben. (kritika)
#6. The Kings of Summer (2013)
A nyár legjobb filmje szabadságról, barátságról, szerelemről, a tinédzser évek legmozgalmasabb önfeledt szakaszáról. A Wall Street Farkasát sajnos még nem láttam, de idén nem volt film, amin többet röhögtem volna. A Legőrültebb mellékszereplő díját pedig most átnyújtanám Biaggionak - már, ha sikerül megtalálnom, mert remekül álcázza magát. (kritika)
#5. Rust And Bone (2012)
Harmadszor dicsérem 2012 legjobb francia filmjét, ami azt hiszem elég beszédes adat, ahhoz, hogy elképzeljétek mennyire jó. Jacques Audiard szerelmi története két megroncsolt emberről. Lebilincselő, vad és nyers. Karcolja a bőröd, de a kezdeti fájdalom után megérted, hogy miért. És az leírhatatlan érzés. (kritika)
#4. Rush (2013)
Az idény legőszintébb, folyton fel-le vibráló érzelmi csúcspontokkal, energiával, drámával, feszültséggel 120 percen keresztül pulzáló sportfilmje. Niki Lauda és James Hunt legendás versengéséről. Ron Howard telibe-talált.
#3. New World (2013)
2013 legjobb gengszterfilmje egyenesen Koreából. Vérzuhatagos hatalmi játszma briliáns karakterekkel, kendőzetlenül brutális erőszakorgiával és olyan lebilincselő cselekményvezetéssel, amit idén gyakorlatilag semmilyen krimi sem volt képes überelni. Mestermű. Hoon-jung Park a koreai direktorok élvonalába katapultált. (kritika)
#2. Spring Breakers (2012)
Hihetetlen, hogy a közönség mennyire képtelen volt értékelni Harmony Korine zseniális művét. Nézzétek el nekem, de kénytelen vagyok magamtól idézni: "..Harmony Korine legfrissebb munkája olyan találóan, szemtelenül kreatívan és a modern trendek utolsó cseppig való kiaknázásának módszerével analizálja, festi meg ezt az elcseszett generációt, hogy az már MESTERI." Ironikus, hogy az idei év majdnem legjobb filmje gyakorlatilag tavalyi, és még csak azok se értik, akikről szól. (kritika)
#1. Django Unchained (2012)
Tarantino mesternek sikerült megalkotnia második legjobb művét, melynek majd' három órás játékideje alatt egy pillanatra sem ereszti el a nézőt. Western-esszencia a hommage legbravúrosabb művelőjétől. Christoph Waltz jutalomjátéka a Becstelen Brigantyk után. (kritika)
***
Címlegesen pluszban megemlítenék még néhány kiemelkedő darabot, melyek ugyan a legjobbak mellé nem fértek fel, de magadra vess, ha kihagyod őket. Mama (Del Toro tanítványára oda kell figyelni), This is the End (újra menő lett a Backstreet Boys), Ruby Sparks (először bájos, majd kegyetlenül őszinte, remek plottal rendelkező szerelmes mozi), Fast Six (elszállt akciójelenetek evör, R.I.P, Paul Walker) Szörny Egyetem (ha a Pixar mesél..).