James Wan búcsúja a horrortól
Ez azért valahol már pofátlanság. Mert amire a legnevesebb horrorfilm-készítők már hosszú idők óta nem képesek, azt James Wan megtette. Kétszer. Egy év alatt. Két olyan ütős horrort alkotott ugyanis (ebből az első a The Conjuring), amik után szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy nem szándékozik tovább a kíséretetek, démonok és egyéb rémségek birodalmában maradni. Másrészt viszont dicséretre méltó, hogy amennyiben úgy érzi, már maximálisan kiaknázta ezt a területet, a gyorsan és könnyen szerzett lovettával járó, önismétlő folytatások sorozatgyártása (ld. Fűrész-sorozat, amit pont Wan indított be) helyett inkább számára viszonylag új és ismeretlen terepet választva csillogtatja meg tehetségét (még ha az első körben épp egy sikeres franchise sokadik része is). De ennyi elég is a rendező úrról; ez nem egy seggnyaló poszt akar lenni, szóval térjünk rá a filmre.
A második fejezet ott kezdődik, ahol az első abbamaradt: Josh Lambert (Patrick Wilson) megmentette fiát a gonosz démonoktól, ám a túlvilágról magával hozott valamit, ami továbbra is rettegésben tartja a családot. El kell ismerni, ez így elég középszerűen hangzik, ráadásul első alkalommal fordult elő, hogy Wan folytatást készített egy korábbi filmjéhez, mégsincs itt szó arról, hogy kifogyott volna az ötletekből. Épp ellenkezőleg: külön bejáratú írója, a Fűrész és sok más filmjének forgatókönyvét is jegyző Leigh Whannell segítségével egy kevés pénzből, de nagy igénnyel felépített kísértettörténetet álmodott a vászonra. Olyan történetet, ami kiegészíti, és minden erőlködés nélkül továbbszövi az Insidious szálait. Miközben pedig különböző helyszínek, idősíkok és dimenziók között ugrál, szinte vibrál a feszültégtől, s a szerteágazó szálak végül egy olyan komplex egésszé kerekítik a sztorit, ami egy horrorfilmtől meglepően nagy odafigyelést igényel. A Wan-Whannell duó mesterien csűri-csavarja a cselekményt, így még ha helyenként úgy is tűnik, hogy feleslegesen túlbonyolítják azt, a folyamatosan elszórt információmorzsák végül kivezetnek a labirintusból.
A remek történethez – az alacsony büdzséből kifolyólag – egy kissé szegényes díszletvilág asszisztál, de szerencsére Wan a legegyszerűbb eszközöket felhasználva is képes próbára tenni az idegeinket. Mert hiába tűnik üresnek, fantáziátlannak például a túlvilág ködös sötétsége, egy jól időzített vágással kísért hirtelen hanghatás bármikor képes megfagyasztani bennünk a vért. És ezt Wan újra és újra a tudtunkra adja. Ahogy azt is, hogy az ő kezében a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolog is képes félelmetessé válni, legyen az egy zongorán lejátszott dallam vagy egy magától elmozduló hintaló vagy bármi más. Trükkjeiről persze lehetetlen lemosni a hatásvadász jelzőt, de ha hatásvadász, hát legyen hatásvadász; a lényeg az, hogy működik. Tömény horror ez – a legjobb fajtából.
A legjobb persze nem azt jelenti, hogy hibátlan. A komplikált történet sajnos a kelleténél 10-15 perccel hosszabb játékidőt kíván, ez pedig ilyen felfokozott feszültség mellett hosszabb távon még akkor is fárasztóvá válik, ha az első részhez hasonlóan helyenként némi humorral igyekszik csillapítani füstölgő idegeink izzását. Ezzel együtt persze az Insidious 2 egy remek film remek folytatása, melyek együtt alkotnak egy mesterien megkomponált rémtörténetet - a baj csak az, hogy a szívbaj igen magas kockázata nélkül lehetetlen egymás után végignézni őket.
INSIDIOUS – A GONOSZ HÁZA
(Insidious: Chapter 2, 2013)
amerikai horror
játékidő: 106 perc
rendezte: James Wan
főszereplők: Patrick Wilson, Rose Byrne, Ty Simpkins, Lin Shaye, Barbara Hershey