Dennis Villeneuve filmje még úgy is az utóbbi idők legjobb gyermekrablós krimije, hogy vét néhány zavaró hibát a zsáneren belül. Mert tele van feszültséggel, izzással, fordulattal és autentikus melodrámával.

Két kislánynak nyoma vész egy kisvárosban, miközben játszani indulnak. Az aggodalom és hirtelen felbukkanó paranoia egyáltalán nem alaptalan a jelen Amerikájában. Így amikor a két feldúlt apa, Keller (Hugh Jackman) és Franklin (Terrence Howard) a düh és kétségbeesés érzésének keveredésével elszánt keresésbe kezd, akkor minden lehetséges gyanúsítottra azonnali hévvel csap le. Indulat indulat hátán kúszik mélyebbre az egyre elkeseredettebb harcot vívó szülőkben, melynek áramlata a nyomozást vezető Loki detektívre (Jake Gyllenhaal) is lassacskán rátelepszik. A bűnügy egyre terebélyesedő pókhálóvá avanzsál melynek szálai kezdetben csak nagyon lazán, már-már érthetetlenül kapcsolódnak össze, hogy a végkifejletre aztán mindenki ott lógjon a közepén, szemtől szemben a fekete özveggyel.

Villeneuve és Aaron Guzikowski remekül tereli a gyanút. Nem szeretnék túlzásokba bocsátkozni, de az atmoszféra és a narratíva már-már érinti a Zodiákus zseniális cselekményszövését (Jake Gyllenhaal pedig ahhoz hasonló rátermettséggel és céltudatossággal bolyong a felbukkanó nyomokat követve). Villeneuve gyönyörű morális ambivalenciát kelt életre élő-lélegző karaktervezetésével, melyhez kimondottan jól idomul, gyakorlatilag szinte azon túlnő Hugh Jackman karizmája. Az elgyötört, hajdan vélhetően alkoholproblémákkal küszködő apa kiszámíthatatlan és rendkívül robbanékony. Minden botlása, kétségbeesett próbálkozása hátborzongatóan emberi és explicit. Gyllenhaal mindvégig tökéletes ellenpólusnak bizonyul higgadt jellemével, de a benne fortyogó tesztoszteron és határozottság előbb-utóbb szintén felszínre tör.

A felvezetés bár kissé hosszúra nyúlt, de mire észbe kapsz, már te magad sem tudod biztosan eldönteni, hogy ki áll a háttérben, ki az, aki megjátssza magát és ki az, akinek múltja feltételezhetően olyan sokkoló és brutális, hogy képtelen lenne a színjátékra.A bűncselekmények aztán olyan kuszán gabalyodnak egymásba, hogy némileg hihetetlennek tűnik, hogy mindez a végére konzekvensen egybeforr. De sikerül neki.

A baj az, hogy mindez sokáig tart, néhány felesleges - bár szerencsére nem túl hosszan tartó - üresjárattal a cselekmény közepe táján. Ott fedezhető fel először, hogy Villeneuve kissé elcsúszik a hangsúlyokkal. Ezután pedig olyan nyilvánvaló helyzeteket teremt (szimbólumuk, elejtett félmondatok) segítségével, amelyek alapján gyakorlatilag borítékolhatóvá válik néhány, a befejezéshez használt dramaturgiai elem. De talán pont ezért hat majd a méreg, afféle hirtelen felismerésként, amikor elérünk a csúcsponthoz és a megoldásig. Ott minden kikristályosodik, értelmet nyer és az egész van annyira beteges és hihetetlen, mint a legerősebb krimiknél.

Mondhatnám, hogy akár az igaz történet cédulát is rá lehetne aggatni, de ennek hiánya teszi expresszívebbé, hogy ezúttal mindez egy forgatókönyvíró agyából pattant ki. Esős, fagyos, depresszív atmoszférával tapétázva ki a bűncselekmények labirintusát, mely ugyan manapság már nehezen tud eredetien hatni, mint mondjuk a kilencvenes évek tájékán, de profizmusa, hajszálpontos karaktervezetése jócskán kiemeli közegéből.

Nem az új évezred Hetedikje, de azért feláll majd a szőr a hátadon amikor az a bizonyos hang megszólal. Mélyről. 8/10