Gary Ross giccsmentes alapossága a Vágta egyik legnagyobb érdeme. Mindenféle manírt, hatásvadászatot, szentimentalizmust és emelkedettséget kerülve sodorja egymásba három férfi életútját. Ez márpedig az efféle sportdrámáknál, epikus elbeszéléseknél az a nehezen belőhető határ, amelyen áll vagy bukik a film minőségi mércéje. Ross nem rest kellő mennyiségű időt fektetni mindebbe és olyan természetességgel mesélni, amely biztos alapot teremt a cselekmény számára.

A Vágta minden hollywoodi vonása ellenére egy jó film.

"Lois Riley: - Az anyukád biztos nagyon csinos volt.

 Mallory: Igen. Nagyobb cicije volt. Apáét örököltem, nem is értem."

Őszintén szólva még most sem tudok dűlőre jutni abban, hogy megdicsérjem e Kristen Stewartot azért, mert egy mocskos szájú, alulművelt, igénytelen, mocskos prostit játszik el meggyőző hitelességgel vagy elborzadjak feltéve magamnak a kérdést, hogy csak ez megy neki (?). De az biztos, hogy pár sort megér a dolog, mert a Tvájlájt filmeken fapadosított cicik és az egyre terebélyesebbre dagadó nőietlenség ebben a filmben végre elillan Stewart neve mellől.

Svárci kapott a segge alá egy ígéretes csapatot, amiben a főnök szerepéhez kifejezetten jól áll neki az öregség, szóval ez a film tökösnek és vagánynak tűnik egyszerre különösebb izzadságszag nélkül. Azt meg álmomban sem gondoltam volna, hogy Mireille Enos (The Killing) képes úgy kinézni, mintha jó nő lenne - és mellette picsakemény természetesen. Várjuk szeretettel.

Na végre egy akciófilm!

Dögös, vagány és laza. A buddy-cop movie recept sikeres felhasználása mindazon elemek vegyítésének jó használatával, amik kulcsfontosságúak abban, hogy egy ilyen mozi szórakoztasson. Nincsenek nagy fejtörők, agyonhalmozott forgatókönyv, viszont a dumák jópofák, percről percre kileng a macsóméter, az akciók pörgősek és korrektek (formabontó manővereket azért senki se várjon), a főszereplők pedig minden karizmájukkal topra viszik az élvezeti faktort. Márpedig ez a fajta szórakozás hiánycikk, egy ellőtt töltény a béke alatt. Ezért nincs is nehéz dolga, hogy az idei mezőnyben ha nem is túl szorosan, de felzárkózzon az FF-széria srácaihoz.

Dennis Villeneuve filmje még úgy is az utóbbi idők legjobb gyermekrablós krimije, hogy vét néhány zavaró hibát a zsáneren belül. Mert tele van feszültséggel, izzással, fordulattal és autentikus melodrámával.

Tombol a fekete humor a mocskos Angliában, úgyhogy az idei év általam legjobban preferált Filth-je mellett itt egy másik csodálatosnak tetsző gyöngyszem. Dom Hemingway most szabadult (Jude Law-nak pedig nem is tudom mikor állt utoljára ennyire jól egy szerep), úgyhogy elkezdi habzsolni az életet régi cimborájával, de azóta megváltozott egy s más. Elegáns, trágár, mocskos és szexi. A Matador rendezőjétől.

Gerard Butler az USA aktuális elnökével saját házi ringjében küzd, ahol miután elsütnek néhány középszerű poént, az egyik testőr figyelmezteti őket, hogy indulniuk kell. Jön anyuci, apuci és a kis Connor, az elnök fia. Butler ekkorra már talpig nyakkendőben és fülre tekert vókitókival áll útra készen, amikor az ifjonc kiskölyök kikönyörgi hadd mehessen az ő kocsijukban. Szakad hó, vihar van, az utak csúszósak, szóval nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elképzeljük még a prezident kocsija sem képes nem kisodródni és egy óriási szakadék felett himbálódzni ezen a napon. Butlerék rohannak, de csak két lehetőségük marad: mivel az elnökasszony felőli oldal és ő maga is beragadt, vagy gyorsan kirángatják az elnököt, vagy mindketten lezuhannak. Butler cselekszik, az elnök megmenekül.

Ennél egyértelműbb szerelmeslevelet nem is lehetne írni a '90-es évek akciófilmesszenciájának (szakadó hó, melankolikus macsózene, sötétség és fájdalmas üvöltés) arról, hogy mi lesz a hős motivációja. Mitől fog szenvedni éjszakákon át, amíg el nem jut újra egy olyan ponthoz, amikor bizonyíthat és kiköszörülheti a csorbát, rendbe rakhatja az életét. Nem kell folyton piálnia, dohányoznia és önpusztítania, ahhoz, hogy legalább elbírjon aludni (ja, de elkalandoztam, az egy másik film).

Hogy őszinte legyek, manapság huszonéves gyerekfejjel egyeduralkodóként a Pixar animációs projektjei az egyetlenek, amelyek számíthatnak az érdeklődésemre különösebb ismeret nélkül. Habár már ők sem makulátlanok minőséget illetően, hiszen a tavalyi elcsépelt dizniszarjukat úgy ahogy van jobb lenne elfelejteni (a Verdák 2-ről hasonló mendemondák járnak, ami az első rész után nem meglepő).

És alapesetben tiltakoznék ellene, hogy a trend után szaladva bekapcsolódjanak a folytatásgyártásba, mert mindig is radikális, egyedi ötletekkel voltak képesek operálni, a Szörny Egyetem a kakukktojás. Hamisítatlan Pixar-köntösben.

Ha megkérdeznénk tíz embert úgy általánosságban a Nagymenők-ről és a Casino-ról, abból nyolc rávágná, hogy szerinte melyik a jobb, kettő pedig ecsetelné, hogy Scorsese újraforgatta az előbbit. Ez valamelyest érthető, de nincs igazuk. A Casino más. Nem klasszikus értelemben vett gengszterfilm, habár annak legfontosabb stílusjegyeit többnyire magán viseli (tündöklés, bukás), de a figurái mások: nem a totális névtelenségből, legalulról verekszik fel magukat a zöldhasúak birodalmába, hiszen már előtte is voltak valakik, csak most szintet léptek.

Scorsese nagyítója alatt most egészen más aspektusból vizsgálja három központi figuráját. Nicky Santoro (Joe Pesci), Sam 'Ace' Rothstein (De Niro) és kettejük metszéspontja, Ginger (Sharon Stone) áll a középpontban, háttérbe szorítva a szervezett bűnözés működését (hiszen arra ott volt az explicit Nagymenők). A rendező azt boncolgatja, hogy eme három gyökeresen eltérő törvényen kívülire, hogyan hat a (pénz és a) hatalom.

"Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át."

A legmegrázóbb, legsokkolóbb jelenet az, amikor Rupert Pupkin (Robert De Niro) saját képzelgését, tévképzetét és megszállottságát összemossa a valósággal. Amikor rajongásának tárgyával, Jerry Langford showmannel (Jerry Lewis) vitatkozik annak vidéki nyaralójában, ahová szerinte ő hívta meg és képtelen rá, hogy megértse ez az ember nem látja szívesen. Nem a barátja. Az a rész az, amikor ez a mindenáron híres komikussá válni akaró szerencsétlen félnótás története a totális abszurditásban visszafordíthatatlanul szomorúvá válik.

Martin Scorsese filmje az egyik legtökéletesebb leképezése a megszállottság diagnosztizálásnak, ami valaha készült.