Amikor Jesse az ötödik évad tizenkettedik részében azt mondja Hank és Gomez ügynöknek, hogy bocs srácok ne vegyétek magatokra, de ti csak emberek vagytok, Mr. White maga az ördög, okosabb és mázlistább mindnyájatoknál - ebben a néhány szóban minden benne van. Ő táncolt az ördöggel, a szemébe vigyorgott, felnézett rá, segített neki, hitt benne... és hol vagyunk most? Az ördög kopasz és szakálla van. Metamfetamint főz és családos ember.
Vince Gilligan megalkotta azt a fajta tökéletesen következetes karakterdrámát, amit előtte soha senki, ilyen precizitással, ambiciózusan és tántoríthatatlanul képes lett volna végigvinni. (A tovább után spoilerek).
Az ötödik etap a csúcson terpeszkedő, a helyi drogbiznisz táplálékláncának tetején mosolygó Heisenbergről szól. A csúcsra járatott manipuláció, a kiérdemelt visszavonulás és a szó szerint hordónyi pénzek tisztára mosása. A középpontból a karakterek szép lassan, epizódonként oldalra terelődnek, hogy átadják az utat, a végjáték abszolút kijátszását Bryan Cranstonnak.
Heisenberg csak azzal nem számolt (és itt most már az ötödik évad második nyolc részéről beszélünk leginkább), hogy a manipuláció koronázatlan királya, a hidegvérű ambiciózussággal felvértezett, a céljait a lehető legprecízebben elérő meth-császár már nem hat mindenkire. Miután a titkok kitudódnak, már egyes-egyedül kizárólag ő hiszi, hogy minden rendben lesz (everythings gonna be ok). De a tökéletes, lehengerlően meggyőző és megnyugtató hazugságai már nem fognak a közel állók bőrén. Mostanra Skyler is látja az esztétikusan megválogatott szavak mögötti rideg és brutális gondolatokat, s azok következményeit. Jesse az ideg-összeroppanással egyre jobb viszonyt ápolva pedig már ki is adja magából: miért nem tudja csak egyszer azt a KIBASZOTT igazságot kimondani Mr. White?!
De Mr. White már régóta nincs. Csak a kopasz ördög van, aki egy sivatagon át görgeti egyetlen hordóját, amit szánalomból odadobtak neki (más kérdés, hogy abban is vagy 11 millió amerikai dollár lebzsel), hogy ne legyen minden veszve. Még nem tudja, hogy már minden veszve van. Csak most jön a tragédia.
Az a jelenet melyben Walt igyekszik meggyőzni feleségét és fiát, hogy pakoljanak össze, azonnal hagyják el otthonukat, az a megérdemelt karakterdráma gyümölcse. Azért annyira sokkoló, mert hat évnyi ismeretség van mögötte. Walt akkor ott, abban a kegyetlen pillanatban mikor fia anyját védi tőle, döbben rá végérvényesen, hogy az éveken át hajtogatott, ürügyként használt motiváció nincs többé. Nincs többé család, nincsenek gyerekek. Elhagyták. Csak ő van és a birodalma, amit hátrahagyott.
Vince Gilligan kisvárosi átlagemberből csinált géniusz-gengsztert. Volt rá hat éve, hogy megkedveltesse, megsajnáltassa, és végül megutáltassa velünk az eleinte gyámoltalan családapát. Közben megtalálta a hangját: saját, utánozhatatlan atmoszférát teremtett sorozatának. A Breaking Bad egy modern westernné alakult a végjátékra: kemény férfiak, szópárbajok, szívet átszúró tekintetek és erőszak - mindez gyakran a sivatagban elterülve.
Heisenberg pedig végül megkapta, amire vágyott. A lenézett, csóró, bátortalan és beletörődő kémiatanár megkaparintotta saját munkájának, kapcsolatainak (és mázlijának) hála azt a hatalmat, amivel beinthet a társadalomnak. Király volt ő, aki végigmenetelt a ranglétrán, hogy végül elérjen a tetejére, hullák, áldozatok, hazugságok és szívességek árán. Amit sokan félreértelmeznek, hogy elsősorban nem a pénzért tette. A pénz csak egy látható eszköz, egy bizonyíték volt arra, hogy valamiben mérhető legyen a hatalma. Ez a hatalom, ennek a feljebb valóságnak a katartikus, mámorító érzése volt az, amely megmérgezte őt, ami amorális, elvakult gonosszá változtatta.
A fináléban végre be is ismeri: túllép drogként használt hatalma függőségén. Mindenét kockára tette, hogy övé legyen az érzés, amitől saját bevallása szerint igazán élt. Elgondolkodtató a kérdés, hogy jobb lett volna-e, ha nem teszi és átlagemberként leélve életét végül rákban elhuny. A szeretteinek, áldozatainak biztos. Na, de le lehet élni úgy egy életet?!
Nagyon sokan ellenzik Gilligan fináléjában, hogy Heisenberg megváltást nyert. Pedig, ha jól figyel az ember a végén, akkor ez így volt rendben. Ha Walter White csak egy álca is volt évtizedeken át (ahogy Rusznyák kolléga írja), az végül olyannyira jól sikerült, hogy átütött a kúl, kalapos gengszter bőrén. Hiszen végezetül, a düh, a harag, a bosszúszomj mögött ott van a bajuszos, visszafogottan, kedvesen mosolygó Mr. White. A tanár, az apa, a férj. Az az ember, aki csak családjának akarta biztosítani a megélhetést mielőtt hamarost meghal, aki Jesse-n megannyiszor segíteni akart (más kérdés, hogy Jesse ezt sosem értette meg igazán), aki megölte Tuco-t, Gus-t, aki többek közt azért állította elő a legtisztább kék-meth-et, mert az kevesebb mocsokkal, némileg kevésbé káros.
Walter White sokkal előbb meghal, mint Heisenberg. Az elégtételt maximálisan kiélvező, tökéletes tervet végrehajtó mesterbűnöző majdnem úgy múlik ki, ahogy azt eltervezte (szerencsére Jesse is és ő is tanult a történtekből). Miután ő, és tanítványa vetnek egy utolsó, hosszú pillantást egymásra (igaz western pillanat), amiben minden gyötrelem, kín, öröm, hála és úgy ámblokk közös múltjuk összes fontos jelenetének tudata ott van, mindkettőjük felszabadul. Jesse elhajt, Heisenberg pedig besétál a birodalmába. Az egyetlen helyre, ami még őt képes örömmel, boldogsággal eltölteni. A laborban úgy tekintget körbe, mintha régen látott fiai köszönnének rá. Hátborzongató és egyszerre drámai, érzékeny nosztalgia ez, melynél csodásabban nem lehet lezárni egy hasonló kaliberű figura útját. 10/10
